magyar nemesség

Mivel azon szabadság, melyet Szent István király szerzett volt országunkban mind a nemeseknek, mind egyebeknek, némely királyok hatalma által, kik néha magok haragjáról bosszút állának, néha hallgatának a gonosz embereknek hamis tanácsokra, vagy kik az ő tulajdon hasznokat keresék, igen sokban megkárosodott: a mi nemeseink Fölségünknek, és az előttünk való királyoknak sokszor könyörgöttek és esedeztek országunknak megjobbítása végett...

Két esztendő után teszek újvást próbát, hogy jó Wesselényi Miklós nevét éltessem s eseménydús életét ismertebbé tehessem. S nincsen bennem nagyobb hívság vagy reménység, mint az előző közlésem előtt volt. A bugyuta TV-sorozatok, az okosnak mondott lebutító telefonok és a pillanatnyi tudást adó internet korában kit érdekelne a múlt, ami elmúlt? A jelen kell, „az itt és most” elfeledve a jeles ősöket és lassan már az előttünk álló jövőt is. Vajon ebből a valódi értékeket oly sokat nélkülöző „nihilből” vissza lehet még térni a személyes találkozások, az igazi kapcsolatok, a hamisítatlan hús-vér emberi közegébe, ahol nem on-line vagyunk, hanem valóban élhetünk? Nem tudom, de erős a reményem! Hiszek a magyarban. Megmásíthatatlanul.

Ma már nehéz eldönteni, hogy fáradt és ellenfelénél számbelileg és tapasztalatilag is gyengébb (40 ezer fős) seregével János főherceg miért fogadta el a csatát a komáromi hátrálás helyett, de az kiderül a forrásokból, hogy lényegesen alábecsülte a francia-olasz hadsereg létszámát (50 ezer főnél is nagyobb volt, holott 15 ezerre becsülték). Az is nehezen értelmezhető, hogy az osztrák sereg miért Kismegyerrel a központban a Pándzsa patak mentén foglalt állás, s hagyta ott a Sokorói-dombság magaslatait...