<> Emlékezés | Hungary First

Emlékezés

  • A forradalom után volt, hogy mi, suttyó gyerekek, a gyufáról lehámoztuk a foszfort, és azzal robbogattunk, úgy, hogy töltényhüvelyben ólommal befojtottuk. Gyertyát tettünk alá, és mikor az áttüzesedett, kilőtte az egészet. Egy este olyan jól sikerült, hogy a rendőrségi fogdában vártam másnap a reggelit. A többiek elszöktek. Bent tartottak a következő éjszakára, aztán még egyre, meg harmadikra is, értitek?

  • Emlékeznem kell még földimre, Szita Dezső bácsira. Pestről vidékre, a Somogy megyei Nagyszakácsiba kerültem. Itt szerencséltettem a kisöreggel, ki szegről végről rokona is feleségemnek. Szegényt a Honvéd Kórházban rákkal műtötte főorvos unokaöccse, ki később elárulta: „jobb lett volna nem felbontani – máig élne!” Hetekig araszolt a halál felé. Sokszor ágya széléről hallgattam napról napra összefüggéstelenebb történeteit a faluról, ifjúságáról, a vidám-szomorú békeidőről.

  • Másfél évtizednyi gondtalan diákélet után farkasszemet néztem a rám leskedő felnőtt korszakkal. Igyekeztem hozzákomolyodni. Mintát, példaképet kerestem, hozzávaló receptet kutattam. Már nem szárnyalhattam. A családi fészekre apajelmezbe öltöztetett hímgólyaként ereszkedtem. Színre léptem abban a melodrámában, hol főszerepet reméltem, de kappanhangom miatt csak komornyik lehettem. A még nem tudom hány felvonásos darab első jelenete a Somogy megyei Szőcsénypusztán kezdődött. Itt erdőgazdasági szakiskola működött, Véssey gróf kúriánál nagyobb, kastélynál kisebb barokk épületegyüttesében.

  • Múltam víztükrébe kavicsot dob a jelen. Szirénként mélybe rántana, ha a hullámok nem törnék meg a képi varázst, ha nem zárnák el vizsla szemem elől eddigi éltemet a kút fenekén. A vödör vizet ért. Megtekeredve kicsit úszott, majd alábukott. A lánc megfeszült. Ekkor vettem észre, hogy már tekerem is felfelé, kimentve őt letűnt idők mélyéből. Számhoz emeltem. Két oldalt csorgott ruhámra a múlt itala. Eláztam. Óhatatlan körbefogtak rég nem látott barátok, élők, holtak, és a jóságos mama, kit nem lelek az udvaron, a beszögelt ajtó és az ablakok mögött sem remélhetem.

  • Júniusi estén barátommal ténferegtünk a miskolctapolcai Anna mulató teraszán. Régi mivoltjára a helyiségnek csak a tűlábas asztalok, kagylófotelek és a nagy – hengeres, vagy gömb alakú – mennyezeti lámpák vallottak. Elit hely lehetett az alpakaöltönyös és kartonszoknyás hatvanas években. Mára pályaudvarnyi kispénzűek, beatkedvelők, Levi’s és Super Rifle szerkós flasztersimlisek, laza és lekésett trubadúrok vadászterülete lett. A ruhatáros nénik korszaka lejárt, mert a kabátokat székekre dobálták, és ha maradt hely, oda az ikszbe rakott végtagjaikat nyújtózták.

  • Istenem, a régi szép idők! Igaz, most is éppen a régi szép időket éljük, de az igazi mégis az volt, mikor e bakonyi településre kerültem anyarozsmérés céljából. A főiskolai nyári szünetben munkát vállaltam a budakalászi Gyógynövénykutató Intézetben. Itt történt, hogy Békési professzor az anyarozsból kivonta a véralvadásgátlót, amiért Nobel-díjat kapott. Egyszerű köznapi ember volt. Hévvel járt ki a Duna partjánál felépített új központba, és alkalmanként úgy elmélyedt gondolataiba, hogy fejjel ment a bejárati üvegajtónak, és ahogy kezdett felvirágozni gyógyszeriparunk, úgy szaporodtak homlokán a kék foltok… Sokat köszönhetett e lángelmének az emberiség, pláne én, mert elküldtek egy hétre a mesés erdőkkel körbeölelt sváb falucskába. Gőzmozdony vitt Zircig, ahol sárgára lakkozott bricska várt rám, pödrött bajszú kocsissal. Hamar két ló repített halmokon, hegyeken keresztül a tündérvilágba, mely egy utcából állt és körbefutott a hegykatlan peremén. Két oldalt szerény kis házak övezték a bazaltkőből kirakott utat.

  • Tiszalökön töltöttük a nyári gyakorlatot, téeszmajorban, a településtől és a folyótól másfél kilométerre. Évente az ország különböző pontjain, öt-hat fős csoportokban, három hétig kellett a gépész szakmát gyakorolni. Balszerencsémre, Sunyival itt is összehozott a sors, miáltal többet csavarogtam, lustálkodtam és csibészkedtem, mint rendesen. Fáradt tagjaink pihentetésére sárospataki kirándulásban részesítettek bennünket. A tsz öreg Ikaruszával utaztunk.

  • A Zöld Elefánt volt egyik törzshelyünk (sok volt)! Ide jártunk a presszó-részbe nappal tanulni, jegyzeteket olvasni, és az étterembe a nőket lesni. Ösztöndíjosztás előtt nagyon sóherek voltunk. Menzai kajajegyünket eladtuk, hogy sokadikán is csavaroghassunk az éjszakában, de rendszerint nem jól kalkuláltunk, és két-három napig nem jutott sem ebédre, sem cigarettára.

  • Német, és jobban orosz vendégekkel kezdett a sétálóutca megtelni. A napot eltakarták. A kis keresztutca felől enyhülést adó szél érkezett. Felváltva ereszkedtünk alá a pincébe borért, és pirospaprikával megszórt lilahagymás zsíros kenyérért.

  • Már és még hatvanöt éves vagyok. Azért már, mert nem hiszem, hogy velem történt, és azért még, mert a felgyorsult időben, a hatvanegyedik évem sarkát erősen tiporja a következő esztendő. Sunyiló barátommal hosszúlépésünket iszogattuk a hévízi Vén Bakter kocsma előtt. A vendéglátás szűk kis pincébe szorult. Előtte fapad, és mi azon ültünk. Lentről hűs borpince-illat szállt fel, ami jól esett azért is, mert 36 C°-ot mutatott a szemközti patika óriáshőmérője. Borsod-megyei barátom gyógyulni érkezett, és én lévén keszthelyi, többször is szerét ejthettük a múlt nektárjainak poharazására.