<> Szerelem | Hungary First

Szerelem

  • Székesfehérvárott született 1879. november 9-én. Édesapja géplakatos mester volt, aki hét gyermeket nevelt fel. Bory Jenő szülővárosa ösztöndíjasaként végezte egyetemi tanulmányait Budapesten. 1903-ban kapott építészmérnöki oklevelet, majd beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára...

  • A hónap eleje óta duzzasztott folyó sötét víztömege tompa morajlással kapaszkodott a turbinák óriáslapátjaiba. A transzformátorok zúgása álomittasan keveredett a neonnal megvilágított telephely kábelrengetegébe. Az erőmű épületének csak egyetlen ablaka világított.

  • Merészség az élővilág hierarchiájában babérkoszorút a homlokunkra erőszakolni, és kikeríteni a versenydobogó felső fokát. Röhejesnek hangzik annál fogva is, hogy ezzel az Univerzum határát feszengető büszke szárnyainkkal olyan ismeretlen civilizációt árnyékolunk be, melyről feltételezhető, hogy az embernél is „csodálatosabb”.

  • A kisváros porosan ásítozó éji csendjét néha a mellékutcákból kikanyarodó autók csikorgása törte meg. A főtér neonjai ezüstport szórtak a buján ölelkező fák lombjaira. Egyike citromsárgában, másika okkerban fürdött a fémszínű ragyogásban. A tér túlsó oldalán a Drink bár rózsaszínen sikamló homálya szűrődött át a függönyök barázdáin.

  • A konyhán dolgozott. Ő negyven feletti, én huszonvalahány. Kollégiumi nevelőtanár és óraadó voltam. Családos. Két kislányommal költöztünk a barokk kastély füvészkertjébe tenyerelő, az ötvenes években épült ihletmentes szolgálati lakásba. Szerettem a diáknyüzsgést, a délutáni tömegsportot, mikor foci, néha atlétika volt a magtárak közötti gyepen – ahol is a grófi gyümölcsös öreg fái puhán öleltek. Alattuk ízletes, hullott alma, körte, szilvaszőnyeg dicsért: „Bölcsen tetted, hogy vidékre költöztél!”.

  • Nincs nyugodt éjszakám, miután tudomást szereztem a balesetről. Pokoli volt arra gondolni, hogy valami bajod történhetett. Írtad, hogy közel nyolcezer forintot kell fizetned a Wartburgosnak, mert nem volt biztosítva. Tudom, nincsen pénzed, és nekem kell cselekedni. Sokat gondolkoztam, honnét szerezhetnék, míg egy kevésbé erkölcsös megoldás jutott eszembe: félek, mert míg segítőszándékom mindenre képes, addig megvetsz!

  • A hetvenes években kerültem a Somogy-megyei falucskába, Szőcsénypusztára, hol a néhai Véssey grófok pazar, szépséges, barokk kastélyába egy szakiskola költözött. Itt kollégiumi nevelőként, majd óraadóként, a kis közösség ódon és erdőillatú mindennapjaiban telt örömteli életem. Tanárostól, diákostól, a kiszolgáló személyzettel együtt, lehettünk talán százan. Mikor a diákotthonban ügyeltem, kérdezgetni szoktam az öreg fűtőt, Pista bácsit, valamint a konyhán dolgozó asszonyokat a helység múltjáról, szokásairól. Készséggel, tájszavakkal fűszerezve népesítették be az amúgy is beszédes falakat, fákat és rejtelmes zugokat.

  • Júniusi estén barátommal ténferegtünk a miskolctapolcai Anna mulató teraszán. Régi mivoltjára a helyiségnek csak a tűlábas asztalok, kagylófotelek és a nagy – hengeres, vagy gömb alakú – mennyezeti lámpák vallottak. Elit hely lehetett az alpakaöltönyös és kartonszoknyás hatvanas években. Mára pályaudvarnyi kispénzűek, beatkedvelők, Levi’s és Super Rifle szerkós flasztersimlisek, laza és lekésett trubadúrok vadászterülete lett. A ruhatáros nénik korszaka lejárt, mert a kabátokat székekre dobálták, és ha maradt hely, oda az ikszbe rakott végtagjaikat nyújtózták.

  • Már és még hatvanöt éves vagyok. Azért már, mert nem hiszem, hogy velem történt, és azért még, mert a felgyorsult időben, a hatvanegyedik évem sarkát erősen tiporja a következő esztendő. Sunyiló barátommal hosszúlépésünket iszogattuk a hévízi Vén Bakter kocsma előtt. A vendéglátás szűk kis pincébe szorult. Előtte fapad, és mi azon ültünk. Lentről hűs borpince-illat szállt fel, ami jól esett azért is, mert 36 C°-ot mutatott a szemközti patika óriáshőmérője. Borsod-megyei barátom gyógyulni érkezett, és én lévén keszthelyi, többször is szerét ejthettük a múlt nektárjainak poharazására.

  • Akármilyen is a jelen, mihelyt múlttá lesz, megszépül. A rossz az időrostán fennakad, és csak a jó kerül a jövőnk emlékezetébe. V. Pannát talán a legszebb barátnőmként tarthatom számon. Évtizedek óta ápoltam emlékét, és hogy ne lássam ezen inkarnációmban mégszer, elképzelhetetlennek tartottam. Emlékét számtalanszor felidéztem. Találkozva közös ismerősökkel, rendszerint említésre kerül.