A szovjet megszállás vége

Cabe Ferrant küldte be 2018. 03. 12., h - 05:01 időpontban

1990. március 12-én elkezdődött az, amire sokan és régóta vártak. A szovjet csapatok kivonulása Magyarországról. Közel 45 esztendő - és persze, hosszas tárgyalások után - végre elmentek…

De hogy is kerültek ide?

1945. április. 4.-ig - a szovjet tervgazdaság legszebb hagyományainak szellemében -, Sztálin generalisszimusz parancsára, a szovjet csapatoknak meg kellett szállnia Magyarországot. Ugyancsak a szocialista tervgazdaság hagyományainak szellemében: ez nem sikerült. De kimerte volna ezt közölni a „Népek Atyjával”? Inkább hivatalosan deklarálták: az utolsó, védekező erőket is kiverték Magyarország területéről, április 4.-én Nemesmedvesnél. Az, hogy valójában az utolsó német csapatok április 13.-án hagyták el Magyarország területét, a kutyát sem érdekelte. A lényeg: teljesítették a tervet! Amit senki sem ellenőrzött.

A „meg kellett szállnia” kifejezést nem véletlenül használtam az előző bekezdésben. Az akkori szovjet dokumentumok sehol sem beszélnek felszabadításról - Csehszlovákiával, vagy Lengyelországgal ellentétben -, mindenütt, következetesen megszállásnak minősítik az adott katonai műveletet.

Természetesen voltak, akik ténylegesen felszabadulásként élték meg az oroszok bejövetelét. Az előző rendszer, az 1944. március 19.-i német megszállás üldözöttjei. És akadtak olyanok is, akik csak azért tértek haza az Auschwitz-hoz hasonló műintézményekből, hogy le ne késsék a Szibériába induló vonatot…

 

Plakát: Meghívó Magyarország "felszabadításának" ünnepségére   A szovjet megszállás vége

 

Már megint fel voltunk szabadítva. Mint a történelem során már annyiszor. És még azt a békát is le kellett nyelnünk, hogy kötelező, állami ünneppé tették „felszabadításunk” napját. Ünnepeltük is szorgalmasan- Emlékszem, a nyolcvanas évekig még katonai díszszemlék is voltak a Felvonulási téren. (Ma: Ötvenhatosok tere, a Városligetnél)

Szovjet tank 1956-ban Budapesten  A szovjet megszállás vége
Szovjet tank 1956-ban Budapesten

Mint kötözködő kiskölyök, már az általános iskolába sem értettem, mikor azt énekeltük: „Győzött a szovjetek hős serege”, hogy nekünk ez miért volt annyira jó? Mikor a nagyapám ellenük harcolt… Így, vagy úgy, de elveszítettünk egy háborút. Ez akkor se fáklyásment, ha következetesen a rossz oldalon álltunk… Kérdésemre a tanító néni jól elmagyarázta, hogy rendben, veszítettünk, de felszabadultunk a sok évszázados elnyomás alól. Mert mi mindig, permanensen el voltunk nyomva! És az 1848-as honvédekhez hasonlította a szovjeteket. Felvetésemre, hogy 1849-ben is az oroszok verték le a szabadságharcot, kaptam is egy intőt. Így legyen okos egy kiskrapek Magyarországon, történelemből…

Amúgy - személy szerint - sok bajom nem volt a megszálló csapatokkal. Az, hogy lépten-nyomon hősi emlékművekbe botlottam, igazán fel sem tűnt. Az utcaneveket is megszokta a dolgozó. Legfeljebb az volt a kellemetlen, hogy idősebb rokonaim rendre másképp hívták azokat az utcákat…

Az első, „valódi” megszállóval akkor váltottam szót - nyolcvanas évek eleje, Esztergom térsége -, mikor leszólt az őrtoronyból a szovjet őr, ahogy elballagtunk a laktanya mellett. Vodkát kért. Már eléggé be voltunk nyomva a cimborámmal, hogy sürgősen elhúzzunk a nagy magyar éjszakába. Az pár korty vodka - ami nálunk volt a palackban -, még kellett nekünk. A rászorulóknak való adakozást meg egye meg a fene - véltük akkor. Még akkor is, ha géppisztoly van nála…

A második találkozásom már nyomasztóbb volt. Épp Veszprémben mozdítottam hátra a Magyar Néphadsereg ügyét, mikor egy jeles napon - és mi lehetett volna jelesebb nap április 4-nél? - lehetőségünk nyílt rá, hogy látogatást tegyünk a szomszédos szovjet laktanyában. Azt már addig is láttuk, hogy ritka lepukkant a szerelésük, mikor minden hajnalban, nagy csinnadrattával végigmasíroztak nagyjaik képei előtt. Ezt a zenés ébresztőt nagyon utáltuk…

A koszhadt falak, a hatvan centi széles fapriccsek, az elegáns pottyantós vécék még fényesebben hirdették a birodalom dicsőségét… Akkor terjedt el köztünk a vicc: milyen a szovjet eltáv (a fiatalabbak kedvéért: szabadság a szolgálatból)? Odaáll a tag az ablakba és hazagondol… Nem tudom, ki utálta jobban ezt a megszállásosdit, mi, vagy az egyszerű orosz kiskatonák?

Ma már mindegy is. Hála Istennek, vége van.

„A nagyhatalmak fegyverzetcsökkentési tárgyalásainak megfelelően 1989. április 25-e és május 28-a között több mint 10 000 katona, közel 300 harckocsi és 150 páncélozott harcjármű távozott részleges csapatkivonás keretében.

Az 1990. március 10-én kötött megállapodás után két napon belül elkezdődött, és több mint egy évig tartott a teljes kivonulás. Mintegy 100 000 szovjet állampolgárt, 27 000 gép- és harcjárművet, 230 ezer tonna lőszert és 100 ezer tonna üzemanyagot szállítottak el közel másfél ezer vasúti szerelvényen.” (Wikipédia)

1991. június 19.-én, a záhony-csapi hídnál, Viktor Silov szovjet altábornagy átlépte a magyar határt. Ez nem lenne valami nagy újság, ha nem ő lett volna az utolsó, Magyarországon állomásozó szovjet katona. Vele ért véget hazánk megszállása.

„Az Országgyűlés 2001. május 8-án fogadta el a 2001. évi XVII. törvényt az ország szabadsága visszaszerzésének jelentőségéről és a magyar szabadság napjáról, amely június 19-ét nemzeti emléknappá, június utolsó szombatját pedig a magyar szabadság napjává nyilvánította.” (Wikipédia)

 

 

Forrás: Wikipédia; Paprikablog

Új hozzászólás