A pozsonyi csata

Cabe Ferrant küldte be 2018. 07. 03., k - 15:53 időpontban

Ezerszáztizenegy esztendővel ezelőtt, 907-ben, valamikor, a július 4. és 7. közé tehető időben a mai Pozsony környékén egy nagy és jelentőségteljes ütközetet vívtak meg eleink a Keleti Frank Királyságból érkező hadakkal.

Csak a pontosítás kedvéért, hogy ki is volt az ellenség: a Keleti Frank Királyság egyike volt a felbomló Frank Birodalom három utódállamának, a Középső Frank Királyság és a Nyugati Frank Királyság mellett. Ez az államalakulat a Német-római Birodalom és a mai Németország „előfutára” volt a korai középkorban, IV. - avagy: Gyermek - Lajos uralkodása idején.

Lajos mindössze hét esztendős volt, amikor Forchheimben királlyá koronázták, joggal illette meg a „Gyermek” előnév. A csata idejében is csak a 14. évében járt, feltehetően nem is ő vette a fejébe, hogy egyszer s mindenkorra megszabadul a magyaroktól, hanem azokban merült fel e víg gondolat, akik helyette, a nevében uralkodtak. De a történtek mégiscsak az ő nevéhez kötődnek…

Hogy kiirtani, avagy csak elűzni akarta eleinket, azt döntsék el nálam tudósabb emberek. A következő szép hosszú - latin tudorok előnyben! - latin szövegben pont erről írt Johannes Aventinus, a 16. században:

„Litavicus, rex Germaniae atque Boiorum, ex omni Boiaria peracto delectu Anassoburgium, novam Boiorum coloniam, se confert. adsunt episcopi, monachorum antistites, proceres Boiorum, quinto decimo calendas Iulii, anno christianae salutis noningentesimo super septimum. ibi decretum omnium sententia Ugros Boiariae regno eliminandos esse.” (Sämmtliche Werke, Zweiter Band, Erste Hälfte, Annales ducum Boiariae, Buch I-III, 657 oldal.)

Mint említettem, 907-ben járunk. Csak emlékeztetőül: a tankönyvekben leírtak szerint 896-ban történt a honfoglalás, ez pedig az úgynevezett „kalandozások kora”. Tanulhattunk róla az iskolában, mindenféle érdekeset. Lehet, rosszul emlékszem, de mintha csupa olyasmiről beszélt volna a tanító néni, hogy a vad, barbár magyarok betörtek Európába, raboltak, pusztítottak. Röviden összefoglalva: mindenféle köztörvényes és háborús bűncselekményt követtek el.

Ahogy akkoriban ez haladó hagyomány volt Európa szerte. Miként a kedves és jó IV., avagy Gyermek Lajos is tette, akinek bántotta a csőrét, hogy apja, Arnulf keleti frank király halála után a magyarok az itáliai Berengár király szövetségesei lettek.

Nosza, gondolt egy merészt, és tárgyalni hívta apja hajdani szövetségeseit: ugyan már, egyezzenek meg valahogy, mert az aktuális helyzet számára így nem a legnyerőbb.

Magyar részről Kurszán ment el tárgyalásokra. Hogy ott pontosan mi történt, arról nem szól a fáma, de - úgy vélem - nem igazán érthettek szót egymással a magas tárgyaló felek. Komoly megállapodás sem köttethetett, már csak azért sem, mert nem maradt kivel megállapodni. A Sváb Évkönyv (Annales Alamannici) 904. évnél tett bejegyzése szerint kulturált és európai módon törbecsalták és legyilkolták az egész magyar diplomácia küldöttséget, Kurszánon kezdve a sort.

A „tárgyalások” sikertelenségének eredményeképp a király hadai megindultak, hogy rendet csináljanak a keleti végeken, végre megszabaduljanak az új - felettébb alkalmatlan helyen és időben felbukkant - hatalomtól. A történelem tanulmányozása során, számos példa adódik, hogy a felmerült problémák megoldására a legjobb módszer a háború, olykor teljes népek, nemzetek kiirtása. IV. Lajos sem tett mást, mint ragaszkodott korának európai szokásaihoz. Nem mintha később nem esett volna meg hasonló…

A keleti frank hadak - Liutpold bajor őrgróf vezetésével - valamikor 907. július 4. és 7. között a mai Pozsony - a korabeli írásokban: Braslavespurch vagy Brezalauspurc - környékén csaptak össze a magyar erőkkel. Az időpont jelen esetben nem olyan fontos, helyszín viszont igen. Abból ugyanis kikövetkeztethető: nem mi - azaz, az őseink - mentek oda, hanem ők jöttek ide.

Vesztükre.

Ahogy Johannes Aventinus annalesében áll:

„Germánia és a bajorok királya, Lajos az egész Bajorországra kiterjedt újoncozás után a bajorok új városába, Ennsvárba megy... hadat üzennek a magyaroknak, a Duna mindkét partján megindulnak a bajor előkelők harcra kész és támadó sereggel. Lajos Burchard passaui püspökkel, Aribo prefektussal Ennsburgban marad vissza. A hadvezérek a csapatokat három részre tagolják. Luitpold, az osztrák határ parancsnoka az északi parton, Theotmar salzburgi érsek pedig a délin halad... a Dunán pedig hajókon a király rokona, a semnonok vezére Sighard és a bajor urak, Rathold, Hatto, Meginward és Isangrim vezetik a csapatokat. De a magyarok sem maradnak tétlenek és gondatlanok, komolyan felkészülve tűnnek fel, mindent, ami hasznukra lehet, fegyvereket, katonákat, lovakat jó előre készenlétbe helyeztek... Mintha csak fürge lovaikkal akarnák áttörni a harcvonalat, nagy erővel támadnak, hatalmas nyílfelhőt bocsátanak ki. A bajorokat a szaruíjaikból kilőtt nyílvesszőkkel borítják el, majd ismét hátrálnak. Gyorsabbak nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek, s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Amikor már azt hiszed, hogy győztél, a legnagyobb veszélyben találod magad... elsöprő rohammal ott teremnek, ugyanolyan hirtelen eltűnnek, először menekülést színlelnek, majd lovaikat megfordítva támadnak, nyilaznak, és dárdát vetnek, jobbról, balról, szemből vagy éppen hátulról körbe száguldoznak, kifárasztják a mieinket, majd minden oldalról ránk rontanak, a megfáradt bajorokat letámadják, fölébük kerekednek, eltiporják és legyilkolják őket... a magyarok éjjel a Dunán titkon átúsztatnak, Lajos legátusát Luitpoldot... egész csapatával együtt a táborban megölik. A rákövetkező napon azokkal végeznek, akik a hajókon tartózkodtak. Három napon át folyamatosan folyik a harc az égiek haragvásának közepette: a bajor nemesség legnagyobb része elpusztul, a köznépet számolás nélkül vágják le.” Johannes Aventinus: Annales Boiorum (Torma és Veszprémy, 2008. 214-215. Veszprémy László fordítása.)

Azaz a lényeg: a támadó keleti frankok megsemmisítő vereséget szenvedtek, számos magas rangú úr, gróf és püspök veszett oda, a korabeli évkönyvek szerint. A fényes győzelem valószínűsíthetően a magyarok Európában akkoriban még kevéssé ismert, pusztai harcmodorának és nem utolsósorban roppant hatékony fegyverüknek, a reflexíjnak köszönhető.

Az olvasó elégedetten hátra dőlhet és jólesőn csettinthet: Igen! Kemény gyerekek voltak az őseink! Jól megadták nekik! Ahogy a Wikipédia írja:

„A győzelem megerősítette a Magyar Nagyfejedelemség helyzetét a Kárpát-medencében, határait kitolta az Enns folyóig. Árpád nagyfejedelem halálával kapcsolatban a történészek között különféle, forrásokkal nem teljesen megalapozott álláspont létezik. Az egyik szerint, Árpád és három idősebb fia a pozsonyi csatában vesztette életét, míg egy másik álláspont éppen Árpád halálával és a legkisebb fiú (Zolta) uralkodásával magyarázza, hogy IV. Lajos király vezérei kedvezőnek ítélték az időt a támadás megindítására.  A pozsonyi győzelmet követően egészen II. Konrád német-római császár 1030-as támadásáig nem lépett nyugati támadó hadsereg magyar területre.”

A hetvenes évek eleje óta több mint negyven év telt el. Több, mint egy emberöltő - negyed évszádot, 25 évet szoktak „emberöltőként” emlegetni. Jó nagy idő ez barátaim, azóta már sok minden megváltozott. A pozsonyi csatát is tanítják már - ha jól tudom.

De hogy kinek is köszönhetjük ezt a győzelmet, ki vezette csatába a magyar csapatokat, az máig eldöntetlen kérdés. Egyesek szerint Árpád volt a diadalmas hadvezér. Mások úgy tartják, hogy Árpád halála és Zolta hatalomra kerülése szolgáltatta az okot és ürügyet a külhoniak támadására. Ismét mások úgy tartják, Árpád éppen ebben a csatában esett el. Talán sosem tudjuk meg, ki volt hajdani vezér, aki egyszer s mindenkorra nyomatékosította: ez a föld a magyaroké.

Kép: Peter Johann Nepomuk Geiger: Schlacht bei Pressburg (1850)
Forrás: Torma Béla Gyula – Veszprémy László:  Egy elfeledett diadal - A 907. évi pozsonyi csata; Wikipédia; Rubicon.hu; Tenyleg.com.

Új hozzászólás