A legendák világába tartozik Koppány felnégyelése

Stoffán György küldte be 2018. 07. 12., cs - 19:22 időpontban

Géza fejedelem halála után a kitört örökösödési viszály, amelyből Géza fia Vajk, a későbbi Szent István került ki győztesen, kulcsfontosságú esemény a magyar államalapítás előtörténetében. A történelmi hagyomány szerint István a fejedelemmé választása ellen lázadó Koppányt a seregei felett aratott győzelem után felnégyeltette. Koppány vezérről, a kora középkori magyar történelem egyik leghíresebb alakjáról közismertsége ellenére is alig tudunk valamit, személye és élettörténete a legendák homályába veszik.

Súlyos hatalmi válság Géza fejedelem halála után

A honfoglalás után a Kárpát-medencében megtelepedő magyarság etnogenezise és legelső államhatalmi megszerveződése, a Magyar Fejedelemség kialakulása még a sztyeppei kultúrkör körülményei között zajlott le.

E vajúdó, és súlyos belső konfliktusoktól sem mentes folyamat fontos állomásának tekinthetjük Géza 972-ben történt fejedelemmé választását. Géza még fejedelemmé választásának évében megüzente Ottó német-római császárnak, hogy a családjával együtt fel kívánja venni a keresztséget.

A keresztség felvételének elsősorban nem vallási, hanem politikai üzenete volt;

Géza ezzel kívánta demonstrálni a külvilág felé, hogy a Magyar Fejedelemséget a nyugati típusú államiság mellett kívánja véglegesen elkötelezni.

Géza megtiltotta a magyar törzsek külföldi kalandozásait, és kíméletlenül fellépett azokkal a törzsi vezetőkkel szemben, akik meg akarták őrizni a nagyfejedelmi hatalomtól való viszonylagos függetlenségüket.

Noha tűzzel-vassal igyekezett megtörni a szabadságukhoz és az ősi hagyományokhoz ragaszkodó nemzetségfők, törzsi vezetők ellenállását,

a nagyfejedelem 997. február elsején bekövetkezett halála után súlyos válság alakult ki az utódlás kérdésében, ami a Magyar Fejedelemség jövőbeli sorsára is döntő kihatással volt.

A titokzatos Koppány, mint Árpád nagyfejedelem vére

E belharccal összefüggésben bukkant fel a későbbi évszázadok krónikáiban a lázadó vezér, Koppány neve. Koppány, akit egyes latin nyelvű forrásokban Cupan duxként emlegetnek, a legelfogadottabb álláspont szerint Géza rokonának Tar Zerindnek volt a fia. A két világháború közötti időszak neves történésze, Hóman Bálint kutatásai alapján Tar Zerind a honfoglaló nagyfejedelemnek, Árpád legidősebb fiának, Tarhosnak volt az unokája, ezért Koppány, mint Árpád ükunokája fejedelmi vérből származott. Makkay János archeológusprofesszor, az MTA Régészeti Intézetének nyugállományú kutatója ugyancsak azt az álláspontot osztja, hogy Koppány Zerind fia, és Árpád vérvonalának leszármazottja volt, akinek neve a türk eredetű K'apan törzsnév gapgan, vagy gapan méltóságnevéből származik.(Forrás: Makkay János: A magyarság keltezése – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 48. 1994.)

Úgy tartják, hogy Koppány az István elleni lázadás idején a somogyi hercegség birtokosa volt, amely a mai közigazgatási megyehatárnál lényegesen nagyobb, délen egészen Zágrábig húzódó területet foglalt magában. Noha Géza tette meg az első valóban komoly lépéseket a Magyar Fejedelemség nyugati típusú állammá alakításának rögös útján, a nagyfejedelem halálának idején a magyarság még átmeneti állapotban létezett.

A Kr.u. első évezred utolsó éveiben a Magyar Fejedelemség államhatalmi struktúrájában a nomád sztyeppei törzsi társadalmi berendezkedés elemei keveredtek a korai feudális államrend kiépülőben lévő intézményeivel. Erre vezethető vissza az a magyarság későbbi fejlődését döntően meghatározó konfliktus is, amely Géza halála után a főhatalom megszerzése körül bontakozott ki.

Ősi jog szerint követelte jussát a somogyi nagyúr

A jelenleg legáltalánosabban elfogadott történettudományi nézet szerint Koppány vezér Géza halála után a sztyeppei népekre jellemző szeniorátus elvére hivatkozva bejelentette igényét a fejedelmi főhatalomra, és ugyancsak a sztyeppei nomád népeket jellemző szokásjog, a levirátus alapján követelte magának Géza özvegyét, Saroltot feleségnek.

 (A szeniorátus olyan patriarchális trónöröklési rend, amelyben a nagycsalád legidősebb és vezetésre alkalmas férfitagja, rendszerint az elhunyt fejedelem bátyja, öccse, vagy ennek hiányában unokaöccse örökölte a hatalmat. A levirátus, vagy „sógorházasság" pedig olyan ősi szokásjog, amelyben a gyermektelen özvegyet az elhalt férj fivére, vagy legközelebbi férfirokona veszi feleségül. A sztyeppei népeknél e szokásjogot a szeniorátuson alapuló trónöröklés megerősítésére használták fel.) Ez volt tehát az az „ősi jog", amelyre hivatkozva Koppány magának követelte a fejedelmi trónt, valamint Sarolt kezét is. Géza családja azonban az elhunyt fejedelem által megkezdett „nyugati nyitás” hatására a primogenitúra (elsőszülöttségi trónöröklési elv) alapján, és az ősi sztyeppei szokásjogot elvetve Géza fiát, Vajkot akarta fejedelemként elismertetni. Koppány ebbe nem nyugodott bele, ezért elhatározta, hogy fegyverrel szerez érvényt az ősi jogon alapuló trónigényének. Ezzel kezdődött a magyar történelembe csak Koppány lázadásaként bevonult hatalmi harc, amelyről nagyon kevés és csak rendkívül hiányos hitelesnek tekinthető forrás maradt fenn.

A  feltörő nyugati kereszténység és az ősi nemzetségi rend végső összecsapása

István még apja halála előtt, 996-ban feleségül vette Liudolf Gizellát, II. (Civakodó) Henrik bajor herceg lányát. Gizella udvartartásával bajor lovagok és papok érkeztek Magyarországra, akiknek rendkívül fontos szerepük lett a Géza halála után kibontakozó hatalmai harcban. Géza halálhírére István összehívatta a főembereket, hogy előkészítse saját nagyfejedelemmé választását.

Amikor hírül vette, hogy Koppány seregei élén Veszprém, Sarolt székhelye alá vonul sógorától Henrik bajor hercegtől kért segítséget, majd maga is Esztergomba sietett, hogy minél előbb megválasztassa magát.

Az esztergomi szertartás után már nagyfejedelemként Koppány ellen küldte a hadait a bajor nehézlovassággal, Vencellin lovag parancsnoksága alatt. Koppány seregének fő erejét a birtokait övező határőrfalvak besenyő és kabar harcosai alkothatták a legnagyobb valószínűség szerint.

Amikor Koppány értesült István hadainak gyülekezéséről, félbehagyta Veszprém ostromát, és a közeledő sereg elé vonult, hogy felvegye velük a harcot. A történettudomány irányadónak tekintett álláspontja szerint a döntő csatára valahol Veszprém és Várpalota között, legnagyobb vaklószínűséggel Sóly határában került sor

a somogyi útelágazás közelében, ott, ahol tizenkét évvel később a győzelem emlékére egy Szent István vértanúnak szentelt kápolnát emeltek.

Az ütközet előtti fohászában István Szent Márton segítségét kérte megfogadva, hogy adományokat tesz a 996-ban alapított pannonhalmai apátság javára. Az öldöklő küzdelemben maga Koppány vezér is elesett.

A hagyomány szerint Koppány holttestét István felnégyeltette

és elrendelte, hogy a testrészek közül egyet elrettentésként szegezzenek ki Veszprém kapujára, a többit pedig hasonló célból Esztergomba, Győrbe, illetve Erdélybe küldte.

A Koppány felett aratott győzelemmel István jelentősen megszilárdította a hatalmát, ám még ezzel sem sikerült teljesen kiirtania az ősi pogány hithez és szokásokhoz ragaszkodó nemzetségfők ellenállás. Ajtony, az utolsó jelentős pogány nemzetségfő fegyveres ellenállást, pedig már jóval a királlyá koronázása után, 1027-ben verte le.

Az első források még Koppány nevét sem említik meg

Ezekről a viharos évekről, de különösen Koppány sorsáról csak nagyon kevés egykorú és valódi forrásértékkel rendelkező dokumentum maradt fenn. A későközépkori legendáriumok a korabeli szűkszavú leírásoknál sokkal részletesebben taglalják Koppány sorsát, olyan részleteket – köztük a híres felnégyelést is – megemlítve, amelyek sehol sem szerepelnek az eseményhez még közeli egykori írásos forrásokban.

A Koppány felett aratott győzelemhez időben az 1002-ben keletkezett híres pannonhalmi alapítólevél áll a legközelebb. E becses dokumentum is azonban csak utalásszerűen említi meg Koppány lázadását, a következők szerint: „...Mivel amidőn a háború vihara kitört, amely a németek és a magyarok között hatalmas viszályt támasztott, s különösen, amikor a belháború romlása fenyegetett, egy bizonyos Somogy nevű megye el akarván engem űzni az atyai székből, annyira elbátortalanodtam, hánykolódó lelkemnek milyen tanácsot adjak, merre, kihez forduljak." (Fordította: Bollók János,id. mű:  Kanyó Ferenc: Képzelt Koppány? Napi Történelmi Forrás, 2017. szeptember 22.)

A pannonhalmai alapítólevélben Koppány lázadása a vezér nevének említése nélkül, mint „Somogy nevű megye" felkelése szerepel, közvetett módon utalva a somogyi birtokok urára.

E dokumentumban még csak utalás sincs arra, hogy mi történt a lázadó főúrral.

Az eseményekhez időben még viszonylag közel álló soron következő források Szent István életéről szóló és 1080 körül keletkezett úgynevezett nagy, valamint a csaknem egy évszázaddal később, Könyves Kálmán király uralkodása alatt, a 11. és 12. század fordulója táján íródott és Szent István kis legendája néven ismertté vált krónika.

Ez utóbbi krónika Koppány lázadásáról már némileg bővebben beszél, megemlítve azt is, hogy a döntő ütközet előtt a zendülők Veszprém várát ostromolták.

Szent István kis legendája ekként idézi fel az egy évszázaddal korábbi eseményeket: „Bizonyos nemesek pedig, kiknek szívében féktelenség s restség fészkelt, látván, hogy kényszerből el kell hagyniuk a megszokottat, ördögi sugallatra elvetették a király meggyőződését, és korábbi élvezetekre adva lelküket, fegyvert ragadtak ellene. S már pusztították is városait, majorságait irtották, fosztogatták birtokait, szolganépét gyilkolták, s hogy többiről szót se ejtsek, már a királyt is bántalmazták... Az isteni kegyelemtől vezérelt király rajtuk ütött; ezek hitükben, amazok bizony csak a fegyverekben bizakodtak, s mindkét részről küzdöttek. Végül, hogy az ellenséget legyőzték, s részint leölték, részint foglyul ejtették és megkötözték, a győztes király híveivel hazavitte a győzelmi jeleket." (Fordította: Bolló János, id. mű: Kanyó Ferenc: Képzelt Koppány? Napi Történelmi Forrás, 2017. szeptember 22.)

Szembetűnő, hogy a kis legendában sincs néven nevezve Koppány vezér, és e forrás sem tesz  említést sehol a legyőzött Koppány felnégyeléséről. Erre vonatkozó konkrét utalásokat egyébként a két-három évtizeddel korábbra datálható nagy legenda sem tartalmaz.

Csak a 14. század végétől tudnak Koppány felnégyeléséről

A 13. század leghíresebb magyar krónikása Kézai Simon Gesta Hunnorum et Hungarorum című, IV. László királynak ajánlott történeti munkájában jelenik meg először konkrétan Koppány neve. Az 1282 táján íródott és csak későbbi átiratokban fennmaradt mű így említi meg Koppány vezért:

 „...Szent István király ugyanis, miután megkoronázták, és végül leverte Koppány vezért, továbbá Gyulát, az anyai nagybátyját feleségével és két fiával együtt Erdélyből Magyarországra hurcolta, Erdélyt Pannóniához csatolva, ezt követően Keánnal, a bolgárok és a szlávok fejedelmével harcolt. Ennek legyőzése után nem mulasztotta el, hogy vagyonából gazdagon megajándékozza a Boldogságos Szűz fehérvári templomát, melyet a hagyomány szerint ő alapított.." (Fordította: Bollók János, id. mű: Kanyó Ferenc: Képzelt Koppány? Napi Történelmi Forrás, 2017. szeptember 22.) Kézai udvari papként hozzáférhetett az akkor még rendelkezésre álló korábbi forrásokhoz, ám ő sem részletezi Kopány csatavesztés utáni sorsát.

A történelmi köztudatba beivódott felnégyelésről csaknem négyszáz évvel az események után Kálti Márk ferences szerzetes és udvari pap Anjou-korabeli Képes Krónikája emlékezik meg elsőként. Az 1370 körül keletkezett Képes Krónikában ez áll:

".. Géza fejedelem halála után Koppány vérfertőző házassággal magához akarta kapcsolni Szent István király anyját, meg akarta gyilkolni Szent Istvánt, és fejedelemsége területét a saját hatalma alá akarta vetni. Ez somogyi vezér volt. Szent István, miután egybehívta főembereit, a boldogságos Márton hitvalló közbenjárásával az isteni könyörület segedelméért esedezett. Ezután, hadseregét összegyűjtve, ellensége ellen indult... Miután tehát összecsaptak, hosszan és vitézül küzdöttek egymással; hanem az isteni könyörületesség segedelmével Boldog István fejedelem dicsőséges győzelmet aratott... Ebben az ütközetben pedig Vecellin gróf megölte Koppány vezért, és Boldog István, aki akkor még fejedelem volt, igen bőséges adományokkal jutalmazta meg. Magát Koppányt pedig Boldog István négy részre vágatta; első részét az esztergomi kapuhoz küldte, a másodikat a veszprémihez, a harmadikat a győrihez, a negyediket Erdélybe." (Fordította: Bollók János, id. mű: Kanyó Ferenc: Képzelt Koppány? Napi Történelmi Forrás, 2017. szeptember 22.) Kálti Márk krónikája óta vert gyökeret a magyar történelmi emlékezetben Koppány felnégyelése, pedig több mint kétséges, hogy ez valóban megtörtént-e.

 

A történelemben nem lehetnek tabutémák

Berend Nóra középkorszakos történész, a Cambridge-i Egyetem tanára mutatott rá arra először, hogy maga a felnégyelés, mint sajátos középkori kivégzési mód csak a 13. század végén alakult ki Angliában.

A kontinensen csupán a 14. században terjedt el a felségsértés büntetési nemeként, következésképpen ez a kegyetlen büntetési mód Szent István korában még nem is létezett, ezért nem lehetett ismert.

Vázsonyi Ottó történész a Belvedere Meridionale folyóiratban Koppány a lázadó pogány címen publikált tanulmányában a felnégyelés problematikájával kapcsolatosan a következőket írta: „A felnégyelésről, mint kivégzési formáról a volgai bolgárokkal kapcsolatban maradt fenn híradás.... Nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy a nyugat-európai vagy keletről magukkal hozott jogszokásokat követték a kivégzés kapcsán. 997-ben a nemzetségi társadalom már bomlófélben volt, egy átmeneti állapotban, de még szemben állt az új társadalmi berendezkedéssel. Ahhoz, hogy megértsük Koppány felnégyelését, meg kell ismerni mind a nemzetségi társadalom szankciórendszerét, mind a Nyugat-Európában ekkor elterjedt büntetéskiszabási elveket." (Forrás: Belvedere Meridionale, (13) 5-8. pp. 14-26. 2001)

szobor

Szent István Stróbl Alajos által megmintázott szobra a Budavári Nagyboldogasszony (vagy Koronázó) fő-templom mellett. A talapzat reliefjei Franz Graf Mikula alkotásai. Forrás: Wikimedia Commons

Noha a volgai bolgároknál valóban létezett a felnégyeléshez hasonló kivégzési mód már az ezredforduló táján is, ezt azonban házasságtörésért alkalmazták, és nem felnégyelve, hanem kettévágva a delikvenst. Berend Nóra álláspontjával szemben többek között azt az ellenérvet hozták fel, hogy Koppány esetében a felnégyelés nem kivégzési módként, hanem a holttest elrettentési célból történt megcsonkításaként értelmezhető. Azt viszont nehéz megmagyarázni, hogy akkor miért nem alkalmazták ezt a fajta „pedagógiai célú" elrettentést a központi királyi hatalom ellen fordult más lázadók, így például Ajtony vezér legyőzése után. És ami különösen nyomós érv Berend Nóra felnégyeléssel kapcsolatos álláspontja mellett, az az, hogy egészen a 14. század végéig nincs forrásokkal alátámasztható nyoma a felnégyelés, mint büntetési nem magyarországi alkalmazásának.

Még ha Koppány személyének ennél jóval nehezebben kérdőjelezhető meg a valódisága, semmi sem bizonyítja Kálti Márk felnégyelésre vonatkozó történetét, amit sokkal inkább az Anjou-ház hatalmának erősítését szolgáló példának, mintsem valóban megtörtént eseménynek tekinthetünk.

Elter Tamás - Origo.hu

Új hozzászólás