A haza igazi ereje… Professzorok a hazáért

Stoffán György küldte be 2018. 10. 16., k - 22:41 időpontban

Keveset hallunk egy olyan civil szervezetről, amely tudásával, műveltségével, példamutatásával és életvitelével szolgálja a hazát, a nemzetet. Ők a haza igazi ereje, mert mint Gróf Széchenyi István mondta, „A haza igazi ereje, a kiművelt emberfőkben van.”

 

Értékes előadások hangzottak el azon a konferencián, amelyet dr. Bagdy Gábor alpolgármester nyitott meg szombaton délelőtt, az Új Városháza dísztermében. Az professzorokat megelőzve, mintegy kezdő imádságként, Böjte Csaba ferences testvér mondta el gondolatait. Ő a magyar nemzet legnagyobb problémájának a pesszimizmust és a negatív gondolatiságot tartja, s arra bíztatta a résztvevőket, hogy szeresség a környezetüket és bízzanak embertársaikban. Böjte atya szerint a szeretet mindent megold. Hasonlóképpen vélekedett Papp Lajos professzor úr is, aki beszédének a végén János apostolt idézte, aki élete utolsó éveiben két szót ismételt tanítványainak: „szeressétek egymást!”…

 

Andrásfalvy Bertalan, volt miniszter, professzor emeritus a mai kor visszásságaira világított rá, amikor olyan tényekre hívta fel a figyelmet, amelyeket ma minden iskolakönyv vagy meghamisít, vagy kihagy a tananyagból. A magyarságtudat hiánya és a hamisított történelem olyan drámai hatással van a magyar tudatra, amelyet csak igazmondással, valós tények feltárásával lehet és kell orvosolni… A professzorok előadásait élmény volt hallgatni, mert erőt és a jövőbe vetett bizalmat erősítette némelyikük nagy ívű gondolata.

 

Azonban… mint meghívott vendégnek, a szokástól eltérően engedtessék meg nekem, szeretettel és egyetértésben, kissé bírálnom azt a hangulatot, azt a Csaba atya által emlegetett búsongó és múltba révedő szellemiséget, amely jellemezte e – más megvilágításban – valóban értékes kongresszust.

 

Az egyik bírálandó tény, amelyet Papp professzor úr is említett: – Akik eljöttek e rendezvényre, azok egy csónakban eveznek az előadókkal… tehát egymásnak beszélünk… egymásnak mondjuk el azt, amit mindnyájan tudunk, érzünk…

 

Ám, mégsem mondunk el mindent… S ez, a második bírálandóm. Hiszen azzal, hogy önmagában megemlítjük a szeretetet, mint alapelvet, s merengünk a múlt eseményein, az még nem visz előre. Ha nem állítunk fel cselekvési programot, tervet, akkor csupán magunkat ismételjük – egymásnak. Egyhelyben járunk, topogunk, mint az ijedt kisgyermek. És ezt az egyhelyben járást, ez a hatalmas szellemi kapacitás nem engedheti meg magának. Ma, Magyarországon és a Kárpát-hazában elsősorban nem közgazdászokra van szükség, mert nem a gazdasággal, nem a pénzügyekkel van baj, illetve nem ezeknél van a bajok gyökere, a jövő tragédiája. Örülhetünk a gazdasági eredményeknek, örülhetünk a fejlesztéseknek, reménykedhetünk abba, hogy a magyar kormány és a magyar nemzet megvédi, megtarthatja magyarságát… felmerült bennem e konferencián a meg nem válaszolt kérdés: Hogyan tovább? Milyen úton és milyen módon lehet azt a hatalmassá vált űrt kitölteni, amely a hazugságra épült liberális világ eredményezett az elmúlt harminc évben. Hiszen generációk nőttek fel alapvető műveltség nélkül, mert az iskolákban mindent átalakítottak, megszüntettek, kitiltottak, ami a gyermeki lélekkel volt kapcsolatban, s ami még a kommunista diktatúra idején is építeni tudott. Amit a kommunista éra nem tett meg a gyermekek ellen, (és legyünk őszinték – nem is akart megtenni!), azt a liberális és a szocialistának mondott milliárdosokból álló ország-vezetés megtette. Elvették azokat a tantárgyakat, amelyek a gyermeki lélek fejlődése számára elengedhetetlenül fontosak.

Mint korábban már megírtam: az ének-zene, a művészettörténet, a filmesztétika órák ma már csak mutatóban vannak, s gyermeki lélek fejlesztése ismeretlen a mai pedagógusok számára, akik nem hivatástudattal, hanem munkahellyel rendelkeznek csupán az iskolákban. Szidjuk a fiatalságot, de nem nézünk e fiatalok nevelőinek a körmére, s nem kérjük számon, az e nevelőket oktató egyetemi tanárokat.

 

Nem szólunk arról a drámai tendenciáról, amely már az erdélyi magyar oktatást is megtámadta a nyelvoktatáson keresztül, hiszen a ultra-liberális szaktanácsadó hölgy – az erdélyi liberalizmus kígyófészkében, a Kolozsvárott működő Babeş-Bólyai egyetem professzora – ellenzi a tankönyvekben az Adventről szóló részt, vagy a Mikulás bácsi említését, mert ez utóbbi a nemre utal, de épp így ha a Mikulásnak levelet írna a tanuló, akkor sem mondhat fiú vagy leány nevet, hanem „Manó”-ként kell aláírnia… S persze mit szólhat erre a tankönyvíró, aki hivatásának érzi amit csinál, de függ e „nagy tudású” nyelvrombolóktól… és azok alsóbb szintű korifeusaitól.

 

Ne felejtsük el továbbá azt a tragikus tényt sem, hogy ma a MTA még mindig a Galtz Ferenc-i történelemhamisítás útján jár, s a magyar történelmet ennek a hazug szemléletnek rendelik alá. A magyar általános iskolákban máig nem tanítják a honfoglalás kori magyar történelmet, s bizonyos megfelelési kényszerből sem Trianonról, sem a második világháborúról nem lehet az igazságot megtanulni a felnövő nemzedéknek. Minden más nép és nemzet emlékezhet, de a magyar nemzetnek ez részben vagy egészen tilos, mert más népek és nemzetek netán felháborodnának.

 

Keresztény egyházaink is hallgatnak, ha valami olyan eseményről vagy valamely döntés következményéről kellene beszélni, ami a liberális minoritást „sértené”.

 

Kapaszkodója tehát nemzetünknek mindössze a kiművelt emberfő lehetne. Az a nagyszerű civil társaság, amely megörvendeztette gondolataival a hallgatóságot október 13-án.

 

Ám, kérnem kell e nemzeti keresztény nobilitás tagjait arra, hogy fejezzük be a múlton való merengést, és koncentráljunk jobban és sarkosabban a jövőre. Ki kell dolgozni a legrövidebb időn belül azt a tantervet és tananyagot, amely a leendő iskolások tankönyve lesz. Mert nincs időnk! „A tett halála az okoskodás!”

 

Ki kell dolgozni azt a tantervet és tananyagot, amely a leendő tanárok egyetemi oktatóinak lenne kötelező. Hiszen egyetemeink legtöbbje (még a Pázmány és a Károli is, bizonyos fokig) a liberális eszmék szekértolójává vált. Ki kell dolgozni végre a nemzeti történelmet, mert amit a győztesek írtak, az szemenszedett hazugság. Hiányos és igaztalan történelemből pedig, nem lehet jövőt építeni, vagy ha azt építünk, épp olyan igaztalan és hiányos lesz az a jövő is, mint a jelen.

 

S, ha kidolgozzák a nemzet szellemi nagyjai ezt a programot, akkor azt le lehet tenni a magyar kormány asztalára, ahol minden bizonnyal szeretettel és érdeklődéssel fogadják majd.

 

Papp Lajos e konferenciabeszédében a következőt mondotta: „Az írástudók elhagyták a népet. A tanítók, tanárok, a diákokat, az orvosok a betegeket, a papok pedig a híveket”

 

Térjen vissza tehát az írástudó a néphez, a tanító a diákhoz, az orvos a beteghez, s pap a hívekhez. Ha a professzorok, akik a hazáért, a haza érdekében kamatoztatják tudásukat, még hangosabban és a jövőbe utat mutatón, egyre sűrűbben jelennek meg, akkor talán van remény egy valóban erős, keresztény, és jól működő ország felépítésére. Ha pedig minden így marad, akkor elveszünk. Mert generációkat nem lehet pótolni sem hitben, sem tudásban, sem erkölcsben… s kik vezetik majd az országot, ha a mai 40-70 éves generáció kihal?

 

A professzorok rendezzenek az ifjúság számára is efféle értékes konferenciákat, hogy lássák, mekkora felelősség terheli őket a haza megmaradását illetően.

Feladat tehát volna, van. S ha ezeket megoldottuk, akkor lehet majd a múltat, a kutatási eredményeket emlegetni, hogy legyen legalább olyan jövőnk, mint amekkora és amilyen múltunk van. (...) Nem elég tehát magunk között megbeszélni a múltat és a jelent. Keresztény magyar jövőt kell építenünk, alázattal, szeretettel, bizalommal és Istenbe vetett hittel, nem pedig egy nemzetközi közös vallás megalapozását kell támogatnunk... Ha sikerül megmaradunk, ha nem mindnyájan elveszünk... 

 

Stoffán György

   

Új hozzászólás