Rablógarázdálkodás... a'la 2018.

Stoffán György küldte be 2018. 11. 08., cs - 17:32 időpontban

         Furcsa párhuzamok képesek az ember életében váratlanul felbukkanni és magyarázatot adni sok-sok addig meg nem értett történésre, a sorsra. Az én párhuzamomat egy kastély számomra végső elmúlása mutatja. Meghalni többféleképpen lehet, hirtelen és hosszú szenvedés útján is, ám a szenvedésnek van egy óriási előnye: időt ad. Például a reményre, hogy mégis csak lehetséges a gyógyulás, Isten majd csodát tesz, mert igazságos és nem hagyja. Aztán csalódunk Istenben, s azt kiáltjuk, Isten sem igazságos, pedig a csapda abban áll, hogy más az isteni igazság, és egészen más, amit mi isteni igazságnak vélünk. Emberi igazságot követelünk, amiről feltételezzük, hogy meggyógyít, s nem azt kapjuk, hanem Isten valódi igazságát, ami materiális értelemben általában elpusztít. Akkor hát pusztítson s ne vigasztaljon senki az örök élettel, ott ugyanis már nem kell semmi, ami itt örömet, feladatot, a talentumokkal való helyes gazdálkodást adhatott volna. Nagy Kemény Gézával, Marosvécs kiváló urával vallom, hogy a ,,remény hal meg utoljára” mondás hamis, mert felmentő kicsengésű. Nagy Frigyes porosz fejedelemnek volt igaza: a remény a vereség első jele.

         És hát bizony elég régóta reménykedtem. Ne kérdezzétek, hogy miben, mert nem tudom, talán Istenben, abban, hogy mégis csak az lesz az én utam, hogy helyrehozzam, amit a történelem csúffá tett. Valami csoda folytán sikerülhet. Szerettem volna Édesanyám kezébe adni a kastély kulcsát, hogy Ő lépjen be először a lepusztult környezetbe, mutasson rá édesapja – nagyapám - szobájára a földszinten, vigyen be az egykori gyerekszobákba, érintse meg a szalon Zsolnay kályháját és a park végében mesélje el, hol volt a tavon a csónakkikötő. A szalonban mutassa meg, hol szokott ülni Németh László, hol a plébános, akinek templomában a mai napig ott áll az első padban a család neve. Igen, Németh László gyakori vendég volt a kastélyban, habár nagybátyám kissé gyanakodva figyelte, a társaság ,,rózsaszínűnek” tartotta, mintha érezte volna, mi következik, amihez persze Némethnek semmi köze sem volt, ugyanakkor a társadalomban uralkodó fojtott hangulatot, a megszokott, ám mégis napról napra elidegenedő hétköznapokat, a tarthatatlanságnak soha ki nem mondott érzését, ami a kort jellemezte, jól megérezte és meg is írta rettenetes Iszony c. regényében, ami a mi egykori uradalmunkon játszódik.

         Voltak próbálkozások, befektetők kergetése, bankokkal tárgyalások, megvalósíthatósági tanulmányok készítése és sok imádság. Az oroszok negyvenötben máglyát raktak a kastély bútorzatából, ötször hét centiméteres kicsi fekete-fehér cikkcakkos szélű fotó őrzi a pillanatot, amikor részeg ruszki katonák kezükben vodkás üvegekkel, vigyorogva körülugrálják a máglyát. Bőven felnőtt voltam már, amikor Anyám ezt a fotót elő merte szedni, hogy lássam, milyen világ volt az. Ki készíthette azt a fényképet? Rejtély. A családot 1952-ben - sokáig húztuk az államosítás kezdetétől - tették ki végleg egy földes putriba, ahol a nagymama rövid idő alatt meghalt, középbirtokos nagybátyámat meg úgy megverték, hogy rövid ideig élt már csak utána, testvére, a nagyapám évekkel azelőtt belehalt a francia hadifogságban szerzett betegségekbe. Ez a kicsi máglyás kép élt az agyamban, amikor először elmentem és a személyi igazolványommal bekéredzkedtem a kastélyba, amely ma is Anyám családnevét viseli. 1989 júniusa volt, a dolgozók rémülten összeszaladtak, majd hirtelen mindenki eltűnt. Néhány perc után páran előkerültek a téesz-vezetésből és felajánlották, hogy amit a kastélyban találok még régi bútort, tárgyat, vigyem el, engem illet. Még azt is megpendítették, hogy vigyek egy kályhást, bontassam el a szalon csodás kályháit és szállítsam el. Ez az 56-osok újratemetése után pár héttel történt. Nem hoztam el semmit, másféle visszatérést képzeltem, méltatlannak éreztem a kisszerű cserépkályhabontást, a kertek alatt való ,,vagyonmentést”. Ugyan!

         Később többször is jártam a birtokon, mindig kedvesen fogadtak, de közölték az árat is. Anyám mindig azt mondta, mit kezdenénk vele, honnan vennénk pénzt a tatarozásra és főleg mire használnánk? Birtok nélkül olyan egy kastély, mint ajtó kilincs nélkül. Istenigazából hasznavehetetlen. Most ugyan divat a wellness kastélyszálló, de már leszállóágban. Milliárdos tulajok cserélgetik egymás között az efféle hoteleket, amelyek ismét az enyészet sorsára jutnak, mihelyt múlik a divat s lelakták a vendégek. (az én terveim a kastély kulturális hasznosításáról, a magyar identitás ápolásáról szóltak alapítványi és egyesületi formában, hogy spekuláns ne tehesse rá a kezét) Hiába fújt bármi ellenszólam, a kastély mégis mindig ott motoszkált, nem lehetett kiverni a fejemből. Végül tíz hektárt, ami a kastélypark területe, eladtak volna nagy kegyesen a kastély mellé, de elég lehet az is, ha jó az üzleti terv. Jó volt, de ez ma Magyarországon nem elég, már nem elég, még nem elég vagy újra nem elég, ezt nem tudom eldönteni. A kastélyt 1952-ben államosítás során a helyi téesznek adták teljes birtokkal együtt, falvak és puszták éltek belőle - Illyés Gyula Puszták népe c. nagy ívű szociográfiájában szerepel a családi uradalmunk - és mi megismerkedtünk egy újfajta állandóság érzéssel: a kastély megvan, csak most téesz iroda. Ez az állapot túlélte a rendszerváltást a mi lelkünkben és a rideg valóságban, nem úgy a gazdasági klíma. Hirtelen nem érte meg semmit sem termelni az egykor magas aranykorona-étékű földeken, az állattartás befuccsolt, a téesz fuldokolni kezdett, kieszelték a helyi privatizációt s lett belőle holmi agrár káefté. Nem tudom, hogy egykor volt komcsik lettek-e a tulajdonosok vagy újabb generációk sarjai, mindenesetre a kastély vételárát a káefté nyelte le s nyilván kiosztotta a tulajdoni részarányok szerint. Az állandóság tudata, hogy a kastélyt immár hatvanöt esztendeje a helyi téesz őrzi, aminek régi elnöke szeretettel beszélt a családról és biztosított, hogy semmiféle tüske sincs a helybeliekben, sőt örülnének a család visszatérésének – elszállt. Most veszítettük el a birtokot végleg. Hosszú szenvedést követő elmúlás lett a vége. Ha Romániában lennénk, vissza lehetett volna perelni, amíg az államosításkor kijelölt tulajdonosé. – „Miből vettük volna elő a felújításhoz szükséges összeget?” Anyám örökzöld kérdésére, amelyet mindenkor lemondó legyintés kísért, roppant egyszerű a válasz: mi is eladhattuk volna, ha egyéb nem sikerül! Most azonban úgy áll a dolog, hogy először elvették, majd másodjára a kibelezett, lehasznált és majdnem romossá vált ingatlant eladták negyedmilliárd forintért. Eladták a miénket hatvanöt esztendővel a tolvajlás, és huszonnyolc évvel az állítólagos demokratikus világ beköszönte után. Más érzés lett volna, ha használják és őrzik tovább, talán egészen addig, amíg a történelem felkínálja nekünk a megoldást. Ezt elfogadhatónak éreztem volna, de nem igazságosnak.

         Hajlamos a magyar a bocskoros oláhot lenézni, korholni, átkozni vérmérséklet szerint, de az a képesség, hogy belássuk; van amiben ők kiválóbbak nálunk, hiányzik belőlünk. Nagy tisztelettel és elismeréssel adózok a románok restitúciós törvénye előtt, s ma sem tudom elfogadni, hogy a mi rendszerváltásunk zűrzavarában egy ma már nyilvánvalóan dilettáns politikai garnitúra elvette a jogos tulajdonba való visszahelyezés történelmi lehetőségét a hazai arisztokrácia, földbirtokos, iparos és minden egyéb tulajdonos réteg leszármazottaitól. Az egyházak valamelyest kivételt képeznek, ők ugyanis számos ingatlanjukat visszakaphatták. De mennyivel ér kevesebbet az én jogom őseim kastélyához, mint bármely egyházé egykori rendházhoz vagy borospincéhez? Ezen a meneten én sose tudtam keserűség és harag nélkül végigmenni. Elolvastam Csinta Samu sepsiszentgyörgyi újságíró köteteit az erdélyi arisztokrácia visszatéréséről, ismerem az ottani keserveket, de mégis csak az a helyzet, hogy őket visszahelyezték a jogaikba, csak a mértékeken vitáznak s perelnek. A tény tehát az, hogy Romániában a románok visszahelyezték jogaikba a magyar urakat, míg a saját hazánkban ez szóba se került. Ez nekem nem rendszerváltás. Jelképes, hogy november 4-én, az 56-os szabadságharc leverésének szomorú emléknapján tudtam meg, hogy a kastélyt egy vállalkozó megvásárolta. Ekkor ért véget az a bizonyos párhuzam, amely a valós, mindennapi élet és a lehetséges, remélt és titokban vágyott élet mindenkiben jelen lévő kettősségét kíséri. Egyszerre váltam érdektelenné s egyszerűvé, mint a faék. És innentől kezdve nem érdekel tovább a korábbi hőfokon hazám sorsa sem. Három gyermekemre ez a felfogás és érzelem marad. Atavisztikus érzelmek üresedtek ki, s korábban megvetett elméleteknek kezdek igazat adni. Például annak az angol írónak, aki először mondta ki, hogy haljon meg a haza értem. A lelkesedés szükségszerűen alábbhagy a korral, de a vád erősödik. Vádolom a jelenleg regnáló politikai garnitúra tagjait is, hisz nem csak Antallék dilettáns kormánya szavazta meg az igazságtalan és spekulációk tömkelegére módot adó kárpótlási rendszert, hanem azok a politikusok is, akik ma miniszteri tisztségeket és államelnöki, miniszterelnöki pozíciót töltenek be. Két sarkalatos törvényt szabotáltak el Magyarországon, amely halálos bűn volt a nemzet ellen: a restitúciós törvényt és a lusztrációs törvényt. Az első hiánya miatt nem kerülhettek ismét helyzetbe azok a családok, akik korábban már bizonyították haza hűségüket és támogatás nélkül is biztos támaszai lehettek volna az országnak, mert ez a vérükben van. A második hiánya pedig eszköze lett a hazai kaviárbaloldal kialakulásának, amely az Őszödi Rém létezésében csúcsosodott ki, ő lett a negyedévszázados elcseszett időszak szimbóluma. Ezeknek a mulasztásoknak a Fidesz is vastagon részese, sőt egyetlen kormányzati ciklusa alatt sem vette elő a témát. Pár éve még igazat adtam Bethlen István egykori miniszterelnökünknek, aki azt írta egy levélben a Londonban tanuló fiának, akiről lumpolós híreket kapott, hogy annak, akinek nem kell naponta robotolnia a puszta fenntartásáért, kutya kötelessége a haza üdvén fáradoznia. Nagy igazság ez! Nekem nem kellene naponta robotolnom, ha visszakapom azt, ami a miénk, viszont sokat adhattam volna általa az országnak. Így azonban elsősorban nem a napi munka miatti időhiány, sokkal inkább a hazáért való munkálkodástól való megcsömörlés miatt utasítom el a hazáért való aggódást, a politikai éberséget, a közügyek gyakorlását, a nemzeti ünnepek átélését és egyáltalán mindenfajta lelkesedést. Én már csak szemlélődöm. Morus Szent Tamás mondta a vérpadon, hogy az igazság akkor is igazság, ha csak kevesen képviselik, sőt akkor is, ha épp nem képviseli senki.

 

 

Egy anullált örökös

2018 november 4.

Hozzászólások

Varga Géza

2018. 11. 10., szo - 05:26

Aczél György harcolta ki annak idején, hogy a rendszerváltás előtt épüljön meg a Várban a Hilton szálló. A Hilton szállodalánc pedig az egész világon a Moszad fedőszerve. Aczél tudta, miért telepíti be az izraeli titkosszolgálatot Budapestre. Az eredményről Csurka is, meg Peresz is beszámolt. Úgy kótyavetyélték el az államvagyont, hogy az adósságunk megtöbbszöröződött. S azon találtuk magunkat, hogy az izraeli miniszterelnök hazánk felvásárlásával dicsekedhetett. Az a mocskos csürhe, amelyik az elmaradt rendszerváltást és a kárpótlást kitalálta a restitució helyett, nem dilettáns volt, hanem hazaáruló. Sajnos, könnyű volt nekik ehhez az aljamunkához szolgákat találniuk. Sorban álltak és ma is sorban állnak "legjobbjaink", ha júdáspénzért részt kell venni egy kis korrupcióban, a közösség és a nemzet kifosztásába, megalázásában ... De ez nem a meghátrálásra, hanem a további munkára kell késztessen mindenkit, akinek fontos a haza sorsa. 

Új hozzászólás