„Ha mi vigyázunk a koronára, a korona is vigyáz ránk”

HungaryFirst küldte be 2018. 12. 02., v - 18:22 időpontban

Ádám Barnabás ezredes, a Honvéd Koronaőrség parancsnoka számára nem csak hivatás a Szent Korona szolgálata, hanem gyakorlatilag az egész életét meghatározza. Azt vallja, egyfajta tiszta lelkületre és hitre is van szükség ahhoz, hogy ellássák feladatukat. Mélyen istenhívő emberként jelenlegi munkája egyben katonai pályájának csúcsa is. Példát mutat alárendeltjeinek, és folyamatos képzéseket szervez számukra azért, hogy ne csupán a Szent Korona történetét ismerjék, hanem azt a szellemiséget is, mely azt a nemzet legtiszteltebb ereklyéjévé tette.

Egy fényes katonai pálya íve

– Ezredes úr azon túl, hogy a Honvéd Koronaőrség parancsnoka, hagyományőrző huszár is. Az egész életét áthatotta a hagyományok és az elődök iránti tisztelet?

– Ezt a családomból hoztam. Akár a szüleimet vagy nagyszüleimet vesszük, mindannyian abban a szellemben neveltek, hogy ismerni és tisztelni kell azt, amit az őseink tettek. Mi számon tartjuk, hogy a gyökereink mennyire nyúlnak, a XVII. század elejéig vissza tudom számolni az őseim tetteit. Otthon szakrálisnak nevezhető dolgok vettek körbe engem! Ott állt az udvaron édesapám körtefája, amit az öregapám akkor ültetett, amikor apám megszületett, és ugyanígy állt az almafa is, amit a lánya születésekor telepített. Ehhez még az is társult, hogy mindig volt lovunk, így a családon túl a ló iránti szeretet és tisztelet is belém ivódott. Ezt hoztam magammal, és próbálom tovább adni is. A hagyományőrzés később jött a képbe. 2002-ben, amikor hazajöttem Varsóból, a katonai akadémiáról, Székesfehérvárra kerültem, ahol a fehérvári huszárokhoz csatlakoztam, és hosszú ideig a tagjuk voltam. Ma már a Szent Korona szolgálata nem teszi lehetővé, hogy velük lovagoljak a rendezvényeken, de ez nem jelenti azt, hogy nem tartom velük a kapcsolatot. Nem vagyok elzárva a hagyományok elől.

– Egyfajta kettősséget érzek a hagyományőrzés patetikusabb mivolta, és például az afganisztáni vagy iraki szolgálatai között. Mi az, ami ezt a kettősséget mégis feloldja?

– Egyetlenegy szó: katona. Amikor valaki hagyományt őriz és felveszi a hagyományőrző egyenruhát, ezt úgy teszi, hogy közben értékmegjelenítő, értékmegőrző és értékátadó tevékenységet végez. De nem a ruha teszi az embert – mondja a magyar –, hanem a belső lelkület: azt gondolom, hogy a hagyományokat igazán a lelkünkben kell őriznünk. A katona hasonlóképpen teljesíti a szolgálatát, mint a hagyományőrző, hiszen a szabadidejét, az energiáját, a családját, mindent feláldoz annak érdekében, hogy tevékenységét végezze. A katonánál hiába is mondunk olyat, hogy szolgálati idő, munkaidő… A valóságban, ha egyszer feladat van, akkor azt el kell végezni! Mi sem egy díszelgési feladat, sem pedig egy harcfeladat során nem mondhatjuk, hogy bocsánat, letelt a munkaidőnk, és letesszük a fegyvert. Egy katona mindig szolgál, és ez bizony 24 órát jelent. A hagyományőrzés és a katonai lét is tulajdonképpen egy életmód, és mindkettő a történelmében gyökerezik. Míg az előbbi azt az esküt jeleníti meg, amit elődeink tettek le valamikor, addig az utóbbi a sajátunkat, sőt, mi koronaőrök két esküt teszünk: a honvédesküt illetve a koronaőr esküt a Szent Koronára.

– Az, hogy ön a koronaőrség parancsnoka, tulajdonképpen katonai pályájának...

– …a csúcsa. Ettől följebb nekem nem létezik. A magyar katonát valamikor igazán az motiválta, hogy bekerüljön a történelembe, hogy a dalokban, a mesékben, a történetekben fennmaradjon a neve. Mert míg valakire emlékeznek, addig él. A legnagyobb elismerésnek azt tartom, amikor az ember unokája büszkén el tudja mondani majd, hogy az én nagyapám mit tett. Hat generációig visszamenőleg tartottuk számon a tetteket: édesapám, öregapám, dédapám, ükapám és a szépapám – és vagyok én. Ugyanígy kell hat generációra előre is gondolkodni, és máris más a szemlélet. Csak, hogy a fáknál maradjunk. Ha ültetek egy diófát, az nem nekem terem, az majd az unokámnak fog a süteménybe diót adni. A tettek is ugyanígy ítéltetnek meg! Azt most még nem tudhatom, hogy az unokám hogyan fog nyilatkozni arról, hogy ki is vagyok én, de nekem úgy kell cselekednem, hogy büszke legyen. A katonát nem kell följebb emelni senki fölé, de a tiszteletet megadva kell beszélni arról az emberről, aki értünk tett vagy tesz valamit. Aki most a határnál szolgálatot lát el, legyen katona vagy rendőr, annak a családja ezt nagyon jól tudja. Amikor majd az utódok olvasnak a történelemkönyvben a végvári vitézekről, akkor elmondhatják majd, hogy igen, az én dédapám, vagy az édesapám is ott volt a határbiztosításon. Tudja, a hétköznapokban ezt nagyon nehezen tudjuk megérteni. Mi most ezt a szolgálatot is teljesítjük, tisztességgel és becsülettel. S nagyon jól tudjuk, hogy mennyire igazak a Gárdonyi által Dobó István szájába adott szavak: „a falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében”. A mi lelkünk – hála Istennek – erős, és rajtunk keresztül ez a nemzet is azzá válik.

 

Dicső elődök emlékének súlya

 

– Mit lehet tudni a koronaőrség történelméről?

– Mátyás király volt az, aki létrehozta 1464-ben a koronaőri hivatalt, akkoriban azonban ez a fogalom mást jelentett, mint ma. Abban az időben a koronaőr két főúr volt, akik a Szent Korona védelméért feleltek. Az ő csapataik voltak azok a katonák, akik – akár Visegrádon, akár Budán – az őrzés-védelmet végrehajtották. Később Mária Terézia 1751-ben megalapította a koronaőrséget invalidusokból, vagyis harctéren sebesült, sok esetben bizonyos végtagjukat vesztett katonákból. Őket hívták koronaőrségnek. Az, hogy ők őrizhették a Szent Koronát, tulajdonképpen az áldozathozataluk elismerése volt. Nézhetem úgy is, hogy ezek a katonák nyomorékok voltak, közben pedig a valóság az, hogy ezek az emberek az életük csúcsának tekintették azt, hogy megérdemelt hősiességükért a koronaőrzési feladatot elláthatták. Tehát 1945-ig a koronaőröket két fő jelentette, a katonák pedig a koronaőrség kötelékébe tartoztak.

***

– Hogy lesz valakiből koronaőr?

– Mint magyar református, azt mondom, hogy Istenre bízom magamat. A Korona kiválasztja azt, aki ott állhat mellette. Közöttünk van olyan, akinek az őse is koronaőr volt, de volt olyan is, aki harminc kilót fogyott, hogy az lehessen. Koronaőreink hatalmas áldozatokat hoznak azért, hogy ezt a szolgálatot elláthassák. A koronaőrség állományában volt rendőr is megtalálható, mert azt mondta, hogy elhivatott erre a szolgálatra. Érezte magában a belső késztetést. Hiszek abban, hogyha áldás van a jelöltön, akkor koronaőr lesz, ha nincs rajta áldás, nem lesz az.

– Azért Önnek sem lehet könnyű megfelelni. Gondolom, magasak az elvárásai.

– Saját magammal szemben is vannak elvárásaim, és ez a hagyományőrzés szempontjából egy tisztnél mindig azt jelenti, hogy apja, papja, tanítója, szolgálója és parancsolója az alárendeltjeinek. A magyar katona mindig elvárta a saját parancsnoka közvetlen példamutató jelenlétét azért, mert bizodalommal van iránta. Abban is különbözünk a civil társadalomtól, hogy piramis-rendszerben élünk, nálunk hierarchia van. Itt mindig van valaki fölöttem, aki engem véd, és akit én védek, ugyanakkor parancsot is ad, itt nincs olyan lehetőség, hogy csináljatok, amit akartok. Hogy mi a követelményem? Lássam, hogy mekkora a belső hite, mekkora a belső késztetése, hogy ő koronaőr legyen. A legelső kérdés, amit felteszek egy jelentkezőnek az, hogy mit jelent számára a Szent Korona. És ilyenkor a legtöbb esetben őszinte választ kapok. De tudja, itt a Szent Korona előtt az ember az, aki. Nincs helye hazugságnak.

– Milyen érzés tehát a Szent Korona mellett állni és őrizni?

– 1945-ben, amikor menekítették, elhangzott egy mondat: „míg vigyázunk a Szent Koronára, a Szent Korona is vigyáz ránk”. Ez így működik, kölcsönösen. Milyen érzés? Ilyenkor azért egy kicsit megremeg az ember lelke. Nem mondom, hogy inába száll a bátorsága, mert ez így nem igaz. A vállon való felelősség súlyát viszont érezzük. Azt, hogy meg tudjunk felelni a Szent Koronának és annak a hatalmas történelemnek, ami ott van mögötte, s ami még ott lehet előtte. Ez hatalmas megtiszteltetés is egyben. Ha pedig a korona menni akar, nekünk mennünk kell vele.

– Ahogy Önt hallgatom, feltűnt, hogy mélyen hívő ember. Ez mindannyiuk lelkületét meghatározza?

– Nem minden koronaőr hívő, de döntő részünk valóban az. Érdekes módon hívővé válnak, ráéreznek arra, hogy van itt fölöttünk valami, ami ezt az egész világegyetemet működteti, ami a történéseket egymás után sorba rakja. Ami identitást ad, ami az őseink hitét sugározza. Semmi baj, ha valaki megmarad ateistának, majd mi imádkozunk helyette is. A szolgálataink általában áldással kezdődnek, bejön a római katolikus vagy a protestáns tábori püspökségtől valaki, és mond egy áldást a koronaőrre, aki szolgálatba megy. Nekünk ez a harci feladatunk – ha szabad ilyen kifejezést használni –, ez pedig éles feladat, hiszen minden nap történik vagy történhet valami, amit le kell reagálnunk. Nem csak azt jelenti, hogy fegyver van a kézben, hanem azt is, hogy virág van a kézben. Bárhol, bármikor meg kell tudnunk tenni azt, amire esküt tettünk. Ha itt összeomlik a kupolacsarnok, ez lesz a koronaőr nyughelye.

– Amikor augusztus 15-én virrasztanak, akkor arra is emlékeznek, amikor Szent István felajánlotta a Szent Koronát és vele együtt az országot is a Szűzanyának.

– Igen, fontos alkalom ez számunkra. Ezen a napon hálát adunk az eltelt szolgálati évért, és kérjük az áldást a következőre. A Szent Koronáért, a hazáért, vezetőinkért, katonáinkért, a koronaőrségért imádkozunk.

– Öt nappal később, augusztus 20-án pedig…

–…a legnagyobb ünnepünk, amikor jönnek a látogatók a Szent Koronához. Van, amikor több tízezer ember áll sorba. Félelmetesen felemelő érzés, most is borsódzik a hátam, ha belegondolok. Eljönnek, megnézik ezt a csodát, ami itt van a Házban. Aztán szintén augusztus 20-án a Szent Jobbot mi visszük a körmeneten. Ez megint egy olyan dolog, aminek az érzéseit nem feltétlenül tudják leírni a szavak. Érdemes megnézni néhány fényképet, amikor a koronaőrök viszik a Szent Jobbot… Ott van rajtuk minden, amit nem lehet szavakkal kifejezni.

– Ön vitte már?

– Nem, engem ez a megtiszteltetés nem ért, csak az alárendeltjeimet. Én mögötte megyek.

– Ilyenkor mire gondol?

– Hálát adok. Hátborzongató és lélekemelő belegondolni az elmúlt a több mint ezer évbe, a Szent Jobb esetében például abba, hogy szent királyunk keze, hogy úgy mondjam, ott volt, amikor felajánlotta a koronát a Szűzanyának. Itt nincs másnak helye, csak a hálaadásnak.

 

Teljes interjú: Szilvási-Kassai Eszter; presztizs.com

Új hozzászólás