A borjú elbődülése, a finnugrista jelzőosztogatás és a tudományos igényű kritika

Varga Géza küldte be 2019. 01. 04., p - 14:59 időpontban

E dolgozatban megkísérlem leírni a meglepően új jelenség hatására bekövetkező reakciókat: a borjú elbődülését, a finnugrista jelzőosztogatást és a tudományos igényű kritikát. Az összevetésre azért van szükség, mert a rovológiai szakirodalomban egyes szerzők számára mintha nem lenne evidens, miképpen kell a tudományos igényű kritikát előadni, mikor lehet a finnugrista jelzőkészletet kiosztani és mikor elbődülni.

 

A borjú elbődülése, a finnugrista jelzőosztogatás és a tudományos igényű kritika
1. ábra. E rokonszenves borjúnak valami felkeltette az érdeklődését, mondhatnánk értelem csillant meg a tekintetében, ám ne reménykedjünk, ez az állat ugyanúgy nem tud jó magyarázatot adni az új kapu jelenségre, amiképpen egy átlagos finnugrista sem képes tudományos igényű dolgozatot írni a székely írás szó- és mondatjeleiről

 

A borjú elbődülése az új kapu láttán

klasszikus történet lényege az, hogy a marha, hazaindulván a mezőről, nem ismeri fel a portát, ahol szállása vagyon, mert időközben a régi rozzant kapu helyébe újat csináltak. A nehéz helyzet elé került barom kínjában aztán többször elbődül. Ez az elbődülés persze nem oldja meg a helyzetét, de az állat szegényes eszköztárában nincs másik eljárás, ezért csak ezzel tud élni. Felhívhatná mobiltelefonon a gazdáját, hogy most mi tévő legyen, ám nincs mobiltelefonja és persze használni sem tudná. Írhatna egy tanulmányt egy tudományos folyóiratba, vagy egy segítségkérő posztot valamelyik közösségi portálra, de egyikre sem képes. 

A barom az már csak ilyen: ha lát valamit, amit a szűk agya nem tud feldolgozni, akkor elbődül. Így legalább - gondolhatja, már amennyire tud gondolkozni - a világ értesül a sanyarú helyzetéről, az őt ért méltánytalanságról és hangjának kieresztésével érzékeltetheti saját jelentőségét, véleményének hangsúlyos voltát is. Mert az mégis csak szemétség, hogy valakik kicserélik a kaput s az ebből adódó - a szellemi kapacitásával megoldhatatlan - problémahalmazzal magára hagyják és gondolkozásra kényszerítik. Ez utóbbi ugyanis a seggfej számára rendkívüli, sőt elvégezhetetlen feladatot jelent, míg az elbődülés sima ügy a számára, ráadásul meg is könnyebbül tőle. 

A problémamegoldásnak az élőlények világában szokásos módja az erő alkalmazása, ezért a barom kézenfekvően nyúl ehhez az eszközhöz és pl. ezért engedi ki a hangját a térbe. Az elbődülés nem csak az állat ostobaságát és felháborodottságát, hanem a hatalmi helyzetét (a legelőn betöltött szerepét) és az erejét is kifejezi. Azon alapulhat ez a megközelítés, hogy akinek nagyobb a hangja, annak nagyobb az ereje, ezért annak a szempontjait kell elsőként figyelembe venni és - uram bocsá! - annak lehet igaza is. Ez az alapállás és érdekérvényesítési módszer megfelel a barom szellemi kapacitásának és sikerrel alkalmazható nem csak a legelőterület birtokvédelme során, hanem - a jelek szerint - a finnugrisztika gyakorlatában is. 

A kérdés az, hogy a magát műveltnek gondoló közönség és a szakma helyesen jár-e el, amikor a lényegét tekintve hasonló eljárást alkalmaz a tudományos viták (pontosabban a tudományos témákról folytatott alpári gyalázkodások) során?
 

A borjú elbődülése, a finnugrista jelzőosztogatás és a tudományos igényű kritika
2. ábra. Adva van az újszerű kapu és hozzá a szűkagyú barom is, ám az állat most nem bőg, talán mert közelében van a gazdája, ami biztonságot nyújt a számára, vagy mert már többször is látta a kaput és azt beépíthette a korlátozott világképébe

 

A borjú elbődülése, a finnugrista jelzőosztogatás és a tudományos igényű kritika
3. ábra. Egy modern ház szép új kapuja, ahol szarvasmarha már sohasem fog bekéredzkedni, ezért a bődüléstani megfigyeléseket már csak finnugristákkal folytathatjuk le

 

Az új kapu előtti elbődülés egy tehéntartással is foglalkozó paraszti gazdaság mindennapjaira lehetett jellemző nemrég, amikor ugyanis a mezőn legelésző baromállat estefelé hazaballag és szembesülhet az új kapuval. Ma ez már csak emlék a hozzám hasonló vénemberek gyermekkorából, mert a családi házaknál való marhatartás kiszorult a divatból s ahol megmaradt, ott sem állítanak gyakran új kaput. Ilyen pusztuló körülmények között nehéz tetten érni a négylábú seggfejet és dokumentálni, hogy egészen pontosan miképpen is reagál az új kapura. Ezért aztán a kétlábúakra kell összpontosítanunk a figyelmünket, azt feltételezve, hogy ott is hasonló jelenségeket figyelhetünk meg, hiszen az élőlények világában is tapasztalhatók párhuzamok. 

Összefoglalva a "borjú és az új kapu" szituáció legfontosabb jellemzői a következők:

- Megjelenik egy meglepően új dolog a megszokott környezetben. - A szűkagyú barom nem ismeri, nem képes leírni és elemezni az új jelenséget, csak azt konstatálja, hogy valami eltér a korábbiaktól.

- Kifejezésre juttatja az új jelenséggel való szembesülés miatti felháborodását.

- Ellenérzését hatalmi helyzetének (a legelő- és szakterületen elfoglalt pozíciójának) fitogtatásával párosítva adja elő, amit a hangerejével illusztrál.

- Tudományosan nem értékelhető a véleménye, hiszen pl. nem tud jobb megoldást ajánlani a helyzetre.

 

A borjú elbődülése, a finnugrista jelzőosztogatás és a tudományos igényű kritika
4. ábra. A Borsszem Jankó karikatúráinak készítésekor a barmok még négy lábon, ma már négy keréken mennek haza, ám az oktalan elbődülés mintha változatlanul megmaradt volna

 

Szerencsénkre a kísérlet mai, akár városi környezetben is lefolytatható és leírható. Ez a dokumentálás azért lehet eredményes, mert célunk nem a falusi állattartás egyik mozzanatának leírása, hanem a tudományos igényű kritika mérvadó módszertanának és az e téren folytatott hibás gyakorlatnak az összevetése. 

Azaz a fenti szituáció (találkozás egy új jelenséggel) és annak szereplői (új kapu és a borjú) némileg megváltozva és képletesen felismerhetők a nagyvárosi, mondhatnánk az értelmiségi vagy a "tudományos" élet területén is. Az új kapu helyébe egy tudományos felfedezés (például a Magyar hieroglif írás) lép. A legelésző barom helyébe meg állíthatunk finnugristákat is, ám nem azért, mert a nyelvészeinket a szarvasmarhával össze kívánnám téveszteni. (1)

Finnugrista jelzőosztogatás új nézetek felbukkanása esetén

A mezei barom elbődülése egy nem artikulált (megfelelő tagolás nélküli) vélemény, amivel szemben a finnugristák már több különböző módon is képesek kifejezni a véleményüket. (A finnugrista itt "gyarló, tudományoskodó ember"-t jelent.) A barom bőgését a finnugrista elsősorban jelzőosztogatással helyettesíti, ám ezen felül megjelenik a módszerei sorában a cenzúra, a hazudozás, a szó megvonása, a gúnyolódás stb. is. Az a lényege e finnugrista magatartásnak, hogy a legelőterületén ne jelenjen meg a téveszméjével szembemenő kritika, vagy eltérő nézet. Amint a baromnak, a gyarló embernek is az a fontos, hogy az öntudata érvényesüljön és nem az, hogy a legjobb választ találja meg a felmerülő tudományos kérdésekre. 

Zsirai Miklós nyelvész hírhedt munkájában (Őstörténeti csodabogarak, 1943.) csodabogarakká degradálta a finnugrizmussal szemben jogos kritikákat megfogalmazókat és számtalan további jelzőt is rájuk ragasztott. Azt a valótlanságot állítván róluk, hogy "A múlt dicsőségében sütkérező magyar kedélyeket egyáltalán nem elégíti ki a "halzsíros atyafiság" szürke prózája ... ki erre, ki arra próbál érzelmi szükségleteinek megfelelő kárpótlást, kielégülést találni." Ezt a legaljasabb eljárást (a tudományos igényű vita helyettesítését jelzőosztogatással és hazudozással) Zsirai emelte be az akadémikus "tudomány" módszertanába. Természetesen szó sincs arról, hogy a finnugrista őstörténet ellenzéke valamiféle dicső múltat szeretne összeeszkábálni az érzelmi szükségletei kielégítésére. Zsirai ezt minden bizonyítás mellőzésével állítja. S egyébként is, pl. az indián-magyar népzenei kapcsolatok kutatása ugyan miféle múltbéli dicsőséget támasztana alá, amikor talán már a honfoglalók is fejlettebb társadalmi berendezkedéssel rendelkeztek az indiánokénál? A tiszteletre méltó és rokonszenves amerikai indiánok kultúrája azért érdekes a számunkra, mert pótolhatatlan adatokat szerezhetünk belőle a magyarság kőkori kultúrájának (például írásának) megismeréséhez. Zsirainak - írástani ismerethiánya miatt - nehezére esett volna az ilyen és hasonló kérdésekre tudományos igényű választ adnia, ezért inkább megmaradt a jelzőosztogatásnál.

Sándor Klára a Nyelvrokonság és hunhagyomány c. munkájában idézi Zsirai fenti blöffjét, ám - az időközben megjelent kritika hatására - kiegészíti a feltűnően sántító érvelést. Zsirai ugyanis könnyen támadható azzal, hogy pl. a magyar és a maori nyelv hasonló szavainak a felmutatása eleve nem lehet alkalmas a múltbéli dicsőség kulisszáinak összeeszkábálására. Ezért Sándor Klára már megtoldja a kitalációt azzal, hogy az egyéb esetekkel az egzotikum keresése miatt foglalkoznak az "őstörténeti dilettantizmus" kutatói. Természetesen ő sem szolgál semminemű bizonyítékkal, mert ebben az akadémikus nyelvtudományban csak a jelzőosztogatásra futja. 

Mandics György nem ért egyet azokkal, akik a székely írás eredetét az antik időkben keresik. Tudományos magyarázatát nem adja a neheztelésének, de kiosztja a kutatóknak a "sírrabló brigantik" jelzős szerkezetet. 

Róna-Tas András véletlen egyezésnek minősítette a székely jelek, valamint a magyar népi, uralmi és vallási hieroglifák általam feltárt egyezéseit az MTA székházában tartott előadása végén hozzá intézett kérdésemre válaszolván. Ezzel a professzori válasszal csak az a baj, hogy a nyelv- és írástudományban nem létezik véletlen, vagyis a professzor úr válasza nem tekinthető többnek egy semmitmondó mellébeszélésnél (milyen jó, hogy nem ócska blöfföt írtam!). A véletlen jelző kiosztása az MTA dísztermében valójában csak azt jelenti, hogy a professzor úr nem tudja és nem is hajlandó megvizsgálni, mi az oka a tömeges hasonlóságnak.

A borjú elbődülése, a finnugrista jelzőosztogatás és a tudományos igényű kritika
5. ábra. Sumer-magyar összehasonlító jeltábla

 

A Keleti kultúra fészbuk-rovatban Laszlovszky András és az egyik "futottak még" olvtársa letagadta a Napot az égről. Szó esett ugyanis egy szombathelyi "tudományos" eseményről, amelyen finnugristák terjesztették az akadémikus eszmekörben elfogadott téveszméket az írás eredetéről. Feltételezésem szerint itt is azt képviselték a "szakértők", hogy az írást a sumerek, a betűírást meg a sémi népek találták fel, a sorból kilógó jelrendszerek (a Mas d' Azil-i, Tepe Yahja-i, Tordos-Vincsa, amerikai indián stb. jelrendszerekről) esetében legfeljebb mellébeszéltek, a székely írásról pedig elfeledkeztek. 

 

A borjú elbődülése, a finnugrista jelzőosztogatás és a tudományos igényű kritika
6. ábra. Tordos-Vincsa és magyar jelek összehasonlító táblázata

 

Sajnos, nem tudtam elmenni az eseményre, de a rovatban közzétett bejegyzésemben látatlanban  is feltételeztem, hogy a székely írás megemlítéséről elfeledkeztek a közönséget félrevezető "tudósok". Erre aztán egységesen felhördültek a rovatban a magukat tájékozottnak gondolók s kijelentették, hogy a székely írás nem volt ott az írás születésénél. Pedig Laszlovszky András tudta, hogy a legkorábbi sumer jelek közül sok hasonlít a székely írás jeleire. Hiába tettem közzé a jeltáblázataimat, amelyek azt bizonyították, hogy a legkorábbi jelrendszerekben tömegesen vannak jelen a székely írás jeleihez hasonló formák, azt nem fogadták el azzal az épületes érveléssel, hogy nekem nem hisznek. A táblázataim ellenőrzésére pedig nem vállalkoztak, nyilván azért, mert akkor kiderült volna, hogy igazam van. A vitát a történelemhamisítóktól megszokott módon, a rovatból való kizárásommal rekesztették be.

A borjú elbődülése, a finnugrista jelzőosztogatás és a tudományos igényű kritika
7. ábra. Az amerikai indiánok népi jelkészletének magyar hieroglifákhoz hasonló jelei

A Kurultájon Bíró András Zsolt antropológus által gyakorolt cenzúra a meglepő tudományos felfedezéssel való szembesülés hatására bekövetkező "tudományos" reakciók egyik kitűnő példája. Az esetről beszámolt a Nemzeti Hírháló nyomán az Európai idő is. Nem sokkal utána telefonon megkértem Bíró András Zsoltot, hogy legyen szíves, tájékoztasson a köteteimmel kapcsolatos tudományos kifogásairól, hogy azokra válaszolhassak. Megígérte a magyarázatot, de az soha  nem jutott el hozzám. Nyilván azért, mert fogalma sem lévén a szakterületről, meg sem tudta fogalmazni a kifogásait. Amikor egy konferencián összefutottunk, ahol mindketten előadtunk, megpróbált mentegetőzni, hogy ő a kitiltásomat nem is rendelte el. Ez a lapos duma azonban nem sokat ér a Kurultáj főszervezője szájából, ha maga a cenzúra megtörtént. Az eset különleges báját az adja, hogy a Kurultáj fővédnöke az a Lezsák Sándor volt, aki az egyik kötetem kiadását anyagilag és erkölcsileg is támogatta (s aki semmit sem tudhatott a cenzúráról). Nyilvánvaló bizonyítéka ez a malőr annak a fogalmi, szakmai és értékválságnak, ami Bíró András Zsoltra és sok más "szakképzett" társára is jellemző. A hatalmát azonban a tudatlansága ellenére is érzékeltetni tudta: a Kurultáj az ő legelőterülete, ahol akkor is ő mondja meg, hogy mi számít tudománynak, hanem ért hozzá. 

 

A borjú elbődülése, a finnugrista jelzőosztogatás és a tudományos igényű kritika
8. ábra. A cenzúrázott könyveim egyike, A székely rovásírás eredete angolra is lefordítódott és így sikert aratott Dél-Amerikától a keleti sztyeppékig

Szondi Miklós egykori börtönőr elvtárs a szakmai karrierje során ahhoz szokhatott, hogy nem kell odafigyelnie a másként, vagy az egyáltalán gondolkodók álláspontjára, azokba minden teketória nélkül, szükség esetén az erő alkalmazásával is belefojthatja a szót. Az MVSz konferenciáján a Hun írásemlékek idegen címkével c. előadásomat követő vitaóra során arról a módszertani kérdésről kívántam beszélni, hogy a tudományos kérdéseket el lehet-e dönteni népszavazásal. Nem tudtam kifejteni a mondanivalómat, mert Szondi Miklós elnökként megvonta tőlem a szót. Az Élő rovás önképzőköri rovológusai ugyanis, élükön a börtönőrünkkel, azt engedték szavazni, aki le tudja írni a saját nevét rovásbetűkkel. Ez eleve ostobaság, hiszen aki le tudja írni a saját nevét rovásbetűkkel, az még lehet tájékozatlan például az írásirány kérdésében. Ráadásul a kiválasztásnak ez a feltétele önmagában is értelmetlen, hiszen pl. Friedrich Klára a saját nevét csak súlyos hibákkal tudja leírni rovásbetűkkel. Rovásbetűkkel van írva, de nem a tudást, hanem a téveszmét illusztrálja. 

Ezért aztán ez a rovásreformer társaság, amelynek tagsága tévesen gondolja magát hozzáértőnek, továbbra is szavazással határozza meg a tudományos kérdésekre adandó választ. Ennek az elképesztő eljárásnak köszönhetően vált a Unicode szabvány és a Kárpát-medence szerte oktatott "élő rovás" a magyar értelmiség szégyenoszlopává.

Miközben e finnugrista álláspontokon és helyzeteken rágódik a nyájas olvasó, hallja lelki füleivel a barmok kétségbeesett bőgését?

Tudományos igényű kritika

A felfedezéseimmel kapcsolatos tudományos igényű kritikával eddig nem találkoztam, ezért csak az elvi álláspontot tudom rögzíteni, saját példákkal nem szolgálhatok. 

A tudományos igényű kritika ismérve, hogy a kritikus ismeri a bírálni kívánt tételt s az abban megoldott vagy megoldani vélt kérdésre ugyanazon adatokra és gondolatmenetekre, vagy több adatra és más megfontolásokra építve jobb megoldást ajánl. Látszólag egyszerű ez a követelményrendszer, a rovológiai irodalomban mégsem alkalmazzák. 

A dolgozataimat illetően az alkalmazása ellen szólhat, hogy ebben a "tudományos" világban az említések száma jó pontnak számít, azaz ha még csak a hülyék felsorolásában is, de szerepeltetnék a nevemet, akkor az valamiféle elismerése lenne a munkásságomnak, amit persze el szeretnének kerülni.

A kritikusok számára ennél is nagyobb akadályt jelenthet, hogy a tudományos igényű kritikához ismerni kellene a kritizálni kívánt állításhalmazt. Azaz el kellene olvasni, meg kellene érteni a dolgozataimat, pontosabban a bennük leírt tényeket. Tekintve, hogy ez nem menne két perc alatt, ennél több időt és fáradságot meg nem is szánnak a szakterületre, a tudományos igényű kritikára nem kerülhet sor. Ahhoz valamiféle többlettudással is kellene rendelkezniük, ám erre az akadémikus "tudomány" esetében, amelyik számára minden alapvető kérdés tisztázatlan, nyilvánvalóan nem számíthatunk.

Ezért aztán a valójában nem is létező akadémikus írástan marad az agyhalotti állapotában, az új írástani felismerések miatti megdöbbenésüknek pedig - mint azt naponta tapasztalhatjuk - lényegét tekintve csak a legelőn kialakult módon tudnak hangot adni.  

 

Összegzés

Végezetül azt állapíthatjuk meg, hogy a háromfajta értékelés (a borjú elbődülése, a finnugrista jelzőosztogatás és a tudományos igényű kritika) elhatárolható egymástól, ám esetenként közös vonásaik is vannak. 

A borjú bőgése csak egy artikulálatlan panasz a négylábú mezei barom részéről. Nem képes a helyzet megértésére, a hozzászólásának nincs tudományos értéke, nem képes jobb megoldás kidolgozására, de érzékelteti a felháborodottságát és a saját jelentőségét.

A finnugrista jelzőosztogatás jól elkülöníthető a mezei barom bőgésétől, mert a finnugristának csak két lába van. A finnugrista hozzászólása artikulált panasznak tekinthető, mert a bőgéssel szemben nála műfajonként elkülönült eszközöket találunk: a jelzőosztogatást, a hazudozást, a cenzúrát, a gúnyolódást, az olvasás megtagadását, az elhallgatást, a válasz elmaradását, a felmutatott bizonyítékok kikerülését, a kutató felmenőinek emlegetését, vagy a címekre, rangokra, beosztásra és végzettségre, netán népszavazás eredményére való hivatkozást  stb. Ám ezek az artikulált eszközök - ha a tudományos értéküket próbáljuk meg felmérni - együttesen sem  érnek többet a négylábú barom bőgésénél. Az ostoba állathoz hasonlóan a finnugrista sem javasol jobb megoldást, hiszen a cáfolni kívánt tétel elolvasása és ismerete nélkül erre sem elvileg, sem gyakorlatilag nem lehet képes. A kétlábú barom ugyanakkor alkalmazza az erőt a tudományos probléma megoldására és megvonja a szót, kitilt a rovatból és cenzúrát vezet be. A finnugrista véleménynyilvánítása ugyanúgy argumentum ad ignorantiam típusú érvelésnek számít, akár a mezei seggfej elbődűlése (2).

A tudományos igényű kritikára a négylábú mezei baromállat nem képes, a finnugristák pedig, bár ők elvileg képesek lennének - az eddigi tapasztalataim szerint, a magyar hieroglif írással kapcsolatban - ezt a lehetőséget a gyakorlatban nem használják ki. Arról lehet szó, hogy az elvi lehetőség létét csak az udvariasság és a polkorrektség mondatja velem, valójában igen sok kétlábú szellemi kapacitása nem haladja meg eléggé a négylábú barmokét. Veres Péter kutatásaiból tudjuk, hogy a kutatóknak is csak 4 %-a kreatív. A nyájszellem (a konszenzushoz való igazodás kényszere) ezekbe is belefojthatja a szót s ez magyarázhatja az akadémikus "tudomány" általános megrekedését a jelzőosztogatás szintjén. Ezért aztán e gyakorlatban tapasztalható finnugrista megnyilvánulások a tudományos értéküket tekintve nem a tudományos kritika kategóriájába tartoznak, hanem a baromállat elbődülésével azonos értékűek.  

 

Jegyzetek

(1) Erről szó sincs. sőt kérem a nyájas olvasót, hogy ilyesmit ne is feltételezzen rólam, vagy erről az írásról. Ünnepélyesen kijelenthetem, hogy a húgyagyú, az új kapu láttán elbődülő, e cikkben említett barmok és a finnugristák (értve ez alatt bármelyik értetlenkedő, vagy más természetes személyt) közötti hasonlóság csak a véletlen műve. Ha bárki saját magára, vagy másra ismerne, akkor azért semminemű felelősséget nem vállalok, e cikkben nem azt bizonygatom, hogy a barom és a finnugrista egymás szinonimája lenne. Sőt, emlékeztetek mindenkit, hogy a szarvasmarhának négy lába van, a finnugristának meg csak kettő. Tehát, ha minden másban meg is egyeznének (de ezt sem állítom), ezen ismérv alapján elvileg akkor is jól meg lehet őket különböztetni egymástól. 

Megjegyezném azonban, hogy az új jelenségekre való reagálás lehet legalább részben hasonló típusú a különböző fajok esetében is. Ezért aztán - a közgondolkodás fejlesztése érdekében - megfigyelhetőnek és tárgyalhatónak gondolom ezen párhuzamosságokat. Természettudományos tény, hogy a barom megütközésének és a finnugrista értetlenkedésének lehetnek közös és eltérő vonatkozásai is. Amikor ezeket a vonatkozásokat összehasonlítjuk egymással, azzal nem azt mondjuk, hogy a finnugristák (és általában az értetlenkedők) barmok lennének. Ha a nyájas olvasó mégis ezt a szomorú következtetést vonná le, akkor ahhoz joga lehet, ám erre a jelen cikk semmiféle alapot nem nyújt. Kérjük, hogy a saját álláspontja miatti felelősséget ne is próbálja ránk hárítani! 

 

(2) Argumentum ad ignorantiam  "tudatlanságból származó érv".

 

Varga Géza

Új hozzászólás