Radi Anita: Jó szlovák, rossz szlovák…

HungaryFirst küldte be 2019. 01. 06., v - 11:54 időpontban

A karácsonyi időszakban történt, hogy utaztam Kassáról Pozsonyba, amikor a kupéba, ahol rajtam kívül még egy fiatal srác is ült, egy szlovák család lépett be: egy idősebb úr a feleségével és a fiával. Az úr nagyon beszédes volt már az elejétől kezdve, így rögtön szóba eredt az idegen fiatal sráccal – mint később kiderült nagyszombati joghallgatóval.

Mindenféle téma sorra került: politika, szlovákiai közélet, migránsok stb., én pedig az ablak mellé kuporodva egy magazinnal a kezembe félfüllel bele-bele hallgattam az urak társalgásába.

Hallgatva a szlovákiai közéletről és politikáról szóló vitákat, szinte éreztem, hogy előbb-utóbb előkerül a felvidéki magyarság témakör is. Így is lett.

Egyikük felhozta az itt élő magyarokat, mire a fiatal joghallgató erre azt válaszolta, hogy ő nem nagyon ismer magyarokat Szlovákiában, de történt egyszer, még a középiskolás évei alatt, hogy új osztálytársnőt kaptak Komáromból. Na ez a magyar lány, semmit nem tudott szlovákul, ezért csak csendben kuporgott a padban az órákon. Míg nem egyik alkalommal – a történelem órán - Ľudovít Štúrról volt szó. A szlovák történelemtanár nagy elánnal magyarázta az akkori eseményeket, nagy buzgósággal és átéléssel beszélt Štúrról és a szlovák nemzeti mozgalomról.

A szlovák diákok szinte itták a tanár szavait, de ekkor hirtelen a magyar diáklány - aki semmit nem tudott szlovákul - megtörte ezt a transzállapotot, amikor harsány hangon felkiáltott: „Ľudovít Štúr, ten vlastizradca!”, vagyis „Ľudovít Štúr, az a hazaáruló!”. Ennek hallatán elképzeltem ezt a komáromi magyar lányt, aki semmit nem tud szlovákul, csupán annyit, hogy Ľudovít Štúr egy „vlastizradca” - így ez a történet akár vicces is lehetne, de nem a szlovák történelemtanár és diákok számára, akik természetesen ledöbbenve fogadták ezt a megnyilvánulást, mivel egyik leghíresebb történelmi személyiségükről volt szó. Nem volt ez másként a vonaton utazó szlovákok esetében sem.

És itt válik a történet érdekessé, mert erre az idősebb úr a következőket válaszolta: - Igen ám, de ők nem magyarok, ők mind szlovákok! Mindnek szlovák őseik vannak, csak tudnak magyarul is!

Ennek hallatán nem bírtam ki, és közbe szóltam, hogy ez ám nagyon nem igaz, majd egy hosszú monológba kezdtem a szlovák történelemoktatásról, Trianonról, az itt rekedt magyarokról, azokról a nevetséges elméletekről, hogy mi szlovákok lennénk, és a többi, magyarokkal kapcsolatos sztereotípiákról.

Mikor befejeztem, mindannyian tátott szájjal néztek rám, és a csendet az úr felesége törte meg, mikor férjére nézett és azt mondta: - Látod, mondtam neked, hogy vannak itt magyarok! - majd hozzám fordult, hogy ő Nagykürtösről származik és neki sok magyar ismerőse volt, de a férje évekig nem hitte ezt el, és állandóan kioktatta, hogy azok is szlovákok, mint ők. De most végre találkozott ő is egy igazi magyarral! Erre annyit válaszoltam, hogy nem csak én vagyok itt magyar, hisz Dél-Szlovákiában sok más ilyen magyar él, és nem kell mindent elhinni, amit a tévében látunk, vagy az interneten olvasunk. Inkább győződjünk meg személyesen erről.

Szó, ami szó, meglepetésemre nagyon pozitívan fogadták a dolgot. Pozsonyig az úr és a fiatal joghallgató egy csomó kérdést tettek fel nekem a magyarok történelméről, vagy az itt élő magyarokról, és nagyon jól esett az érdeklődésük. Pozsony felé közeledve mindannyian konstatáltuk, hogy nagyon jó és hasznos az efféle értelmes vita és eszmecsere a nemzetek között, amikor más nézőpontokat ismer meg az ember. Pozsonyba érve aztán elbúcsúztunk, az idősebb úr pedig azzal köszönt el tőlem: „Ďakujem, že ste mi rozšírili obzor”, vagyis „Köszönöm, hogy segített kiszélesíteni a látókörömet”.

Nagyon kellemes érzésekkel távoztam a vonatról, és abban a hiszemben, hogy igenis el tudunk érni változásokat a szlovákoknál, ha többet fogunk magunkról és helyzetünkről beszélni, mert mindig vannak köztük olyanok, akik meg akarják érteni a másik felet is. Ez az állapot azonban sajnos nem tartott sokáig, és jött a szomorú kijózanodás…

Még aznap vonatra szálltam a RegioJet Pozsony-Dunaszerdahely vonalára, ahol viszont egy nagyon kellemetlen esetnek lettem szem- és fültanúja. Nem messze tőlem leült három szlovák fiatal (két fiú és egy lány), akik egész úton azon szórakoztak, hogy milyen nevetséges, hogy ezekben a vonatokban magyarul is hirdetik a megállókat.

A lány először azzal hozakodott elő barátainak, hogy milyen felháborító, hogy egyik dél-szlovákiai városban nem értették mit mond, mert csak magyarul tudtak beszélni, aztán pedig a fiúkkal elkezdtek gúnyt űzni a magyar településnevekből, amelyek számukra viccesnek hangzottak.

A legdurvább megnyilvánulásuk viszont az volt, amikor a vonaton valami probléma adódott az utastájékoztató rendszerrel, és rossz sorrendben hirdette a megállókat, így a jegyellenőr viccesen beleszólt szlovák nyelven a mikrofonba, hogy ne figyeljünk a rendszerre, mert megbolondult.

Mindenki nevetett ezen, nem úgy a három szlovák fiatal, akik közül az egyik srác gunyorosan elsütötte, hogy „aj toto je nejaký Maďar”, vagyis „ez is csak valami magyar lehet”.

Az ilyenek láttán amolyan paradox helyzet alakul ki, mert egyrészt itt van ez a három csodabogár, akinek külsejét elnézve, mintha New York utcáiról cseppentek volna ide: mindannyian a legdivatosabb ruhákba öltözve, a megszokott „okosszemüvegekben”, tetős papírpoharakból szívószállal szürcsölik drága italaikat, és persze menő okostelefonokkal a kezükben. Ez az a típus, akinek közösségi oldalait biztosan ellepik a különböző külföldi utazásokról készült fotók, mert hát ugye legyen meg a trendi, kozmopolita, nagyvilági életet élő, globális nemzedék látszata, akit a saját népéhez, nemzete kultúrájához szorosabb szálak már nem fűzik, és bárhol a világon könnyen alkalmazkodik. Oh yeah!

Aztán meg pont ők azok, akiknek a fülét zavarja a magyar szó, miközben a pozsonyi buszokon angolul elhangzó jelentések mellett különösebb probléma nélkül elmennek, sőt, minden bizonnyal még nem kis büszkeség tölti el őket, hogy Pozsony ettől milyen „modern” város.

Visszagondolva a kedves szlovák úrra a vonaton, szomorúság töltött el, ugyanis ha ilyen a fiatal generáció, mit lehet tőlük a jövőben várni? Mit lehet várni olyan szlovák fiataloktól, akik bejárják Kenyát, Amerikát, Indiát, de nem tudják, hogy Dél-Szlovákia régióiban magyarok laknak, így természetes, hogy magyar hirdetések és feliratok is vannak. A másik sajnálatos tény, hogy elnézve őket, egyáltalán semmi értelme nem lett volna vitába szállni velük, mert a szlovák úrral ellentétben, aki nyitott volt az új információkra, ők egyáltalán nem voltak azok. Számukra ugyanis már életvitelszerűvé vált a „hejszlovákoskodás”, persze csak szigorúan a magyarlakta vidékeken.

A legjobb történeteket a nagybetűs élet írja - szokták mondani, és ezzel csak egyet lehet érteni. Van még dolgunk Felvidéken, nagyon sok dolgunk van…

Radi Anita; ma7.sk

A borítókép illusztráció, forrása: L'SNS Facebook

Új hozzászólás