A költészet napja, József Attila születésnapja

Cabe Ferrant küldte be 2019. 04. 11., cs - 04:10 időpontban

Budapesten, a Ferencvárosban, 1905. április 11-én született József Attila (elhunyt: Balatonszárszó, 1937. december 3.) huszadik századi posztumusz Kossuth- és Baumgarten-díjas magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja.

A magyar költészet napját Magyarországon 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünneplik.

95 éve - 1924. július 10-én -, nagy diadalt ünnepelhetett a magyar sajtószabadság. József Attilát a Büntető törvényszéken a Schadl-tanács Lázadó Krisztus című verséért 8 hónapi fogházra és 200 000 korona pénzbüntetésre ítélte, a költő védője - Vámbéry Rusztem - minden igyekezete ellenére.

A költeményt a rövid életű Kék madár irodalmi és művészeti szemle hozta le 1923. október 19.-én. Művéért a Napkeletben - a Magyar Irodalmi Társaság folyóirata, főszerkesztő: Tormay Cécile - hevesen támadták. (Mély tiszteletem a Magyar Irodalmi Társaságnak és kézcsókom a főszerkesztőnőnek!)

A vád elejtését hiába kérte, a pert nem kerülhette el, az ítélet megszületett. A sajtó sokat foglalkozott az ítélettel, por és kontra. Hogy milyen hatása volt az események későbbi alakulására, az ma már nehezen megállapítható. Egy biztos, József Attilának országos ismertséget szerzett a reklámnak ez a nem oly kellemes módja.

A fellebbezés után a Táblabíróság októberben 8 hónapról egy hónapra mérsékelte a büntetést. 1925. március negyedikén a Kúria felmentette az Istengyalázás vádja alól.

Ezek a tények, röviden összefoglalva.

A vers irodalmi értékéről biztos hosszan tudnának beszélni irodalmi ítészek. Általános iskolás tanító nénik bőven mesélnének a „mondanivalójáról” és hívők, nem hívők remekül elmoralizálgathatnának a valláshoz való viszonyáról.

De most nem ez az érdekes.

Akkor mi?

Adott egy tizennyolc éves srác. Ír egy verset - nem ez az első költeménye -, mely megjelenik egy gyakorlatilag múlt - és, mint a későbbiekben kiderül - jövő nélküli lapban. A nagy tekintélyű országos társaság folyóirata - melyet bevallottan a Nyugat „ellensúlyozására” alapítottak - azonnal támadásba lendül. A közismert és országos hírű írónő, a főszerkesztő támogatásával, vagy legalábbis beleegyezésével. Mit bizonyít ez?

Először is: a srác tényleg nagy költő lehetett már akkoriban is, különben nem másztak volna ennyire a pofájára. Másodszor: fafejek mindig is voltak az világban és mindig is lesznek. A fafejség ősi és örök, mint a hidrogén. De ez nem újság.

József Attila számára sem lehetett ez valami nagy meglepetés, tekintve, hogy 1923. december 13.-án érettségizett a Werbőczy gimnáziumban, ahol magyarból Pintér Jenő tankerületi igazgató volt a vizsgáztatója. Ki is érdemelt nála egy kettest. Kétlem, hogy túl sokan ismernék ma Pintér Jenő nevét, ha anno nem úgy alakulnak a dolgok, hogy ő osztályozza József Attilát. Ezzel persze nincs egyedül a sorban, gondoljunk csak Horger Antal úrra!

Nagyon büszkévé tett, hogy Dézsi Lajos professzorom önálló kutatásra érdemesnek nyilvánított. De minden kedvemet elszegte az, hogy Horger Antal professzor, kinél magyar nyelvészetből kellett volna vizsgáznom, magához hívatott s két tanú előtt - ma is tudom a nevüket, ők már tanárok - kijelentette, hogy belőlem, míg ő megvan, soha nem lesz középiskolai tanár, mert „olyan emberre - úgymond - ki ilyen verseket ír”, s ezzel elém tárta a Szeged c. lap egyik példányát, „nem bízhatjuk a jövő generáció nevelését”. (József Attila: Curriculum vitae)

"Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj" - József Attila: Születésnapomra (részlet)

Felteszem, ma már jóval kevesebben emlékeznének az érdemes és bölcs professzorra, ha a költő nem örökíti meg nevét.

"Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm." - József Attila: Tiszta szívvel (részlet)

Van egy dühödt, lázongó kamaszunk, akinek mindenféle baja van az egész világgal és nem ezt nem is rejti véka alá. Akkora a pofája, mint ide New York és nem tojik be, ha be úgy véli, be kell szólnia valakinek. Tán nem kéne széttaposni… Csak azért, mert mást mond, ír, mint az éppen aktuális nagyfejűek szerint írnia kéne.

Ők tündököltek a maguk idején, de utóbb kiderült: talmi volt a csillogás. Az utókor meg nevet rajtuk.

Lehet, hogy a költő oly szemtelen volt, hogy a piaci legyek hozzájártak tanfolyamra. Lehet, hogy borzasztó versei sértették egyesek érzékenységét. De ebben-abban, tán mégiscsak neki volt igaza. És ő lett a nagy költő.

"Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet." - József Attila: Ime, hát megleltem hazámat (részlet)

 

Forrás Wikipédia.
Kép: József Attila és Vágó Márta (Origo)

Új hozzászólás