A székelyeknek Sztálin adott utoljára autonómiát

HungaryFirst küldte be 2019. 04. 17., sze - 08:30 időpontban

Napjainkban ismét fellángolt a romániai magyarok, különösen a székelyek autonómiaküzdelme. Aki követi a fejleményeket, az tisztában lehet vele, hogy mit is jelent a székely önigazgatás, ám azt talán kevesen tudják, hogy – ha megvalósul – nem ez lenne az első székely autonómia Romániában: a 20. század viharos történetében is létezett önálló Székelyföld, mégpedig a szocialista román állam keretei között. A székelyek Mária Terézia uralkodása óta nyírbált kiváltságaikat az 1867-es alapokon álló magyar politika tagolta be a megyerendszerbe, s csak az 1950-es évek sztálinista diktatúrájában kaptak vissza belőle valamit. Alább megtudhatjuk, hogy miért került sor erre az engedményre, illetve hogy mennyire volt ez valójában „székely” és mennyiben valósulhatott meg az „autonómia” egy diktatúrában.

A székely – mondhatni – autonómiához szokott nép volt mindig is, hiszen effajta különállásukat egészen a Magyar Királyság kezdeteire vezetik vissza. Bár előfordult, hogy az önkormányzathoz való jogukat a magyar királyok és az erdélyi fejedelmek megnyirbálták, vagy nem tartották tiszteletben, de eltörlése szóba sem került. Amikor beköszöntött a Habsburg uralkodók (fejedelmek, illetve nagyfejedelmek) kora Erdélyben, a helyzet megváltozott. Székelyföld kezdte elveszíteni kiváltságait, s bár 1848-ig még az egyik erdélyi rendi nemzetként mondták ki az erdélyi országgyűlésen az (1868-ban megismételt) uniót, az új polgári Magyarországon már nem volt helye hasonló kiváltságoknak: Székelyföld három és fél vármegyébe tagozódott.

Miután a terület Romániához került, sorra láttak napvilágot a nemcsak Erdély, hanem az egységes etnikai tömböt alkotó székelyek autonómiáját megteremteni hivatott tervezetek, amelyek azonban Bukarestben süket fülekre találtak. Így hatalmas meglepetésként érte a romániai magyarságot a hirtelenjében megadott székely autonómia, amely éppen az erdélyi magyarság történetének egyik legviharosabb időszakában, 1952-ben vált valóra.

Holott a politikai helyzet ennek egyáltalán nem kedvezett: 1949-re megszűnt a romániai és az anyaországi magyarok közötti kapcsolat, ráadásul a magyar és román állampárt közötti párbeszéd is befagyott. A Román Munkáspárt a koncepciós perek révén nekikezdett a magyar értelmiség megfélemlítéséhez, igaz, már 1949 előtt is elítéltek több, a brit „MI6-nek dolgozó” unitárius papot, illetve „fegyveres felkelést előkészítő” ún. erdélyi partizánt.

A román vasfüggöny mögött került sor a hírhedt revizionista és transzszilvanista perekre, amelyek során 1949-1952 között letartóztatták a Magyar Népi Szövetség vezetőségét, a Bolyai Tudományegyetem, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet vezetőit, az „erdélyi Rajknak” is nevezett Kurkó Gyárfást, a kolozsvári magyar színház igazgatóját és több magyar szociáldemokrata politikus mellett Márton Áron gyulafehérvári püspököt is. A letartóztatási hullám egyébként a „párton belüli ellenségekkel” szembeni leszámolás része volt, mely során Anna Pauker volt külügyminiszter és a korábban magyarellenes kirohanásairól ismert, székely származású Vasilie Luca (Luka László) pénzügyminiszter is a vádlottak padjára került.

A szocialista tömb titóista és cionista perei mellett Romániában tehát megjelentek az Erdély autonómiájáért vagy függetlenségéért küzdő transzszilvanista és Erdély, illetve a Partium visszacsatolásáért küzdő „revizionista összeesküvők” ügyei is. Ilyen körülmények közepette, 1952-ben született meg a székelyek autonóm tartománya, amire a fejedelemség kora óta nem volt példa (a perekről ld.: Fülöp Mihály-Vincze Gábor: Vasfüggöny keleten. Debrecen, 2007.).

A Magyar Autonóm Tartomány

Az autonómia létrejötte Moszkvának volt köszönhető. Az 1950-es közigazgatási reformmal Románia még szétdarabolta a magyar tömböket, de az 1952. szeptember 24-én kihirdetett sztálinista alkotmány létrehozta a Román Népköztársaság Magyar Autonóm Tartományát (MAT) – Gheorghe Ghiorgiu-Dej pártvezér ezzel tanúságát adhatta annak, hogy hűen követi a nemzetiségi politika sztálini tanítását. Az országot 18 tartományra osztották fel, s területileg a MAT is egy ilyen tartományra hasonlított.

Az alkotmány szövege szerint a 13 500 km²-nyi MAT a következő rajonokat foglalja magába: Csík, Erdőszentgyörgy, Gyergyószentmiklós, Kézdivásárhely, Maroshévíz, Marosvásárhely, Régen, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely. A Marosvásárhely székhelyű tartományra kötelezőek voltak az állam központi rendelkezései, szabályzatát az Autonóm Tartomány Néptanácsa a bukaresti Nagy Nemzetgyűlés jóváhagyásával léptethette hatályba.

Az autonóm terület 740 ezer lakosának 73%-a volt „székelymagyar,” azaz Románia 13,6 milliós lakosságának 5,4%-a, másfélmilliós magyarságának pedig több mint egyharmada került a MAT-ba. A tág értelemben vett Erdély 3,4 milliós lakosságának egyötöde élt ettől kezdve a székely tartomány területén. Ez azt jelentette, hogy például Kolozs megyében több magyar élt ekkor, mint a MAT-ban, ráadásul nem minden székelyföldit érintett az autonómia: a történelmi Aranyosszék és Barcaság székelyei kívül rekedtek a MAT területén.

A tartomány megkapta a (kétnyelvű) jogszabályalkotás jogát (ezek természetesen nem lehettek ellentétben a törvényekkel, kormányrendeletekkel), sőt kisebb területi szervei a magyar nyelvet kizárólagosan használhatták. Elvileg a hivatali többnyelvűség Románia minden multietnikus vidékére vonatkozott, de a gyakorlatban egyre inkább csak a MAT-ban valósult meg. A közigazgatás, az igazságszolgáltatás és az oktatás hivatalnokai a helybéliek közül kerültek ki, ami nagy változás volt az 1920 utáni gyakorlathoz képest, amikor az erdélyi magyarok és románok sérelmére elárasztották a területet a regáti tisztviselők.

Az új autonóm tartomány tehát csak részben volt székely autonómia: azt, hogy menyire volt székely, a népességi adatokból láthattuk. Az önigazgatást jelentő autonómia is csak kulturális és oktatásügyi téren valósult meg igazán – ennek ellenére a székelyek többségét önálló területi egységbe tömörítő, kulturális és nyelvi jogaikat is biztosító tartomány mindenképp erősítette azonosságtudatuk fennmaradását.

Az érintett félmilliós magyarságot örömmel töltötte el az autonómia megadása. Pataki László bukaresti magyar nagykövet szerint sokan magyar kokárdát tűztek ki az ünnepségek alatt, továbbá jelentések érkeztek arról, hogy a románok közül sokan elvándoroltak az „újdonsült magyar uralom” elől.

Az autonómia ára

A MAT biztosította a magyar oktatási és kulturális intézmények fennmaradását és működését, amit az autonómia legjelentősebb eredményeként könyvelhetünk el. De a székely autonómiáért cserébe nagy árat fizetett nemcsak a maradék romániai magyar, de sok más nemzeti kisebbség is. A propagandaértékkel, kirakatjelleggel is rendelkező MAT létrehozását követően, 1953 januárjában ugyanis Ghiorghiu-Dej kijelentette: a nemzetiségi kérdést megoldották Romániában.

Álláspontja szerint immár nem volt szükség egyéb kisebbségi szervezetre, ami nemcsak a magyarságot érintette, ugyanis 660 ezer egyéb nemzetiségű lakos is élt a Román Népköztársaságban. Így néhány hónappal később a német, zsidó, szerb és ukrán szervezetek, valamint a Magyar Népi Szövetség is „feloszlatta önmagát”, sőt megszüntették a Nemzetiségi Minisztériumot is.

A MAT-on kívüli kétnyelvű feliratok lassan eltűntek; Gheorghiu-Dej megszüntette a magyar nyelv hivatalos használatát a többi tartományban és a magyar kulturális intézményeket, könyvkiadókat, színházakat is fokozatosan a MAT-ba telepítették át. A két kolozsvári magyar főiskolát felszámolták, a magyar nyelvű irodalomhoz való hozzáférés (a könyvtárak vagy a sajtó révén) is egyre nehézkesebbé vált. A MAT így egyre inkább egy „magyar kulturális üvegházzá”, vagy Lipcsey Ildikó szavaival élve, „kultúrgettóvá” vált (Utak és tévutak. Bp., 2008.).

Mindeközben Magyarországon

A román vezetés ezután elérkezettnek látta az időt a román-magyar államközi kapcsolatok felmelegítésére. 1954 szeptemberében Rákosi Mátyás régi ismerőse, a nagyváradi születésű Valter Roman (születési nevén Neuländer Ernő) látogatott Budapestre, ám a magas rangú párttag Bukarestbe küldött beszámolójában Gheorghiu-Dejnek nem tetsző állításokkal színezte ki a megbeszélést. Roman hangsúlyozta, hogy Rákosi egyes területek átengedésére célzott, azzal az indoklással, hogy miután mindkét ország „a szocializmus építésének útján jár (...) ezek a kérdések felvethetők és testvéri szellemben megoldhatók”. Forráshiány révén az állítást igazolni nem lehet, mert csak a Roman által küldött feljegyzés maradt ránk, mindenesetre a politikus elérte célját, hogy a határrevízió kérdésével újra kiélezze az ellentéteket a két párt között.

Az MDP vezetése látszólag ismét meghunyászkodott a románok előtt, amikor 1955 áprilisában Emil Bodnăraș, Simion Bughici és Fazekas János Budapestre látogatott. A román vezetők a kolozsvári Útlevélhivatal fenntartását sérelmezték, mert az „fenntartja az illúziót, hogy Erdély kérdését nem oldották meg véglegesen”, illetve „segíti az erdélyi magyar soviniszta-burzsoáziát”. Erre Rákosi a – kormányfői pozícióját épp elvesztő – „nacionalista” Nagy Imrének tulajdonította annak fennmaradását. Miután Bodnăraș Rákosi fejére olvasta Valter Roman jelentését, színt vallott: „a békeszerződés Erdély kérdésében helyes (...) Valter nyilatkozatának (...) ne higgyenek”. Gerő Ernő tovább nyugtatta a román vezetőket: „ez történelem (...) Erdély kérdését egyszer és mindenkorra (...) megoldottnak kell tekinteni (...), a romániai magyarok ügye a Román Munkáspárt ügye”.

Emellett 1955 decemberében a Román Munkáspárt bukaresti kongresszusán Rákosi beszédében igyekezett elkerülni a nyugtalanságot keltő frázisokat, helyeselte a „lenini szellemű” román nemzetiségi politikát, a romániai magyaroknak pedig azt üzente, hogy „a szocialista haza felvirágoztatásán a románokkal vállvetve minden erővel dolgozzanak”. Gheorghiu-Dej külön megköszönte beszédét, erdélyi értelmiségiek azonban levélben sérelmezték a magyar pártfőtitkár hallgatását a magyar sérelmekről. A kolozsvári magyar Útlevélhivatalt 1955-ben számolták fel.

A Maros-Magyar Autonóm Tartomány

Az 1956-os magyar forradalom szimpátiagyűlésekhez vezetett Romániában is, ami pánikhangulatot váltott ki a Román Munkáspártban. Gheorghiu-Dej szorgalmazta a szovjet intervenciót és támogatta a kádári rendszert - ennek legszimbolikusabb megnyilvánulása az volt, hogy Nagy Imrét kihallgatása és bíróság elé állítása előtt öt hónapig a Bukarest melletti Snagovban őrizték.

Hruscsov „jutalma” nem maradt el: 1958-ban a Szovjet Hadsereg kivonult Romániából, keleti szomszédunkban így „csak” 14 évig tartott a megszállás. A román pártvezetés ezután nekilátott a kisebbségi szervezetek fokozatos felszámolásának. 1959-ben – miután letettek annak Marosvásárhelyre költöztetéséről – a Bolyai Tudományegyetemet egyesítették a Babeş Egyetemmel, létrehozva a napjainkig működő Babeş-Bolyai Tudományegyetemet (Universitatea Babeş-Bolyai, vagy Universitatea din Cluj).

1958 és 1968 között emellett felére csökkent a magyar nyelvű iskolák száma; egyesítések révén felszámolásra kerültek a művészeti egyesületek, színházak és művelődési otthonok. Numerus clausust vezettek be a gazdasági szervezeteknél és az államigazgatási intézményeknél a magyar, zsidó, szláv vagy német származásúak kárára.

A MAT életében az 1960-as év hozott nagy változásokat, amikor a Román Munkáspárt párthatározata a közigazgatás átszervezéséről döntött. A későbbi diktátor, Nicolae Ceauşescu terjesztette be a Nagy Nemzetgyűlésnek törvényjavaslatát, amely a tartományok újrarajzolását irányozta elő a hatékonyabb gazdasági egységek létrehozása céljából. A december 24-én végrehajtott törvény a legnagyobb változást a MAT-nak okozta: területe a régi 90%-ára zsugorodott.

A tartomány lakossága ezzel szemben 757 ezerről 802 ezerre nőtt: 83 ezer magyar ki-, míg 139 ezer román bekerült a „székely autonómia” keretei közé, így a magyarság ott már csak 60%-os többségben volt (az 1956-os népszámlálás adatai alapján). Ezt úgy érte el a törvény, hogy lecsatolták a döntően magyar többségű Sepsi és Kézdi körzeteit, amelyeket Beszterce-Naszód három román többségű körzetével pótoltak.

Az új autonóm tartomány a 15 milliós Románia lakosságának 5,3%-át, azon belül a magyar anyanyelvűeknek már csak a 29%-át foglalta magába. A MAT nevét Maros-Magyar Autonóm Tartományra változtatták. A törvény céljai ellenére az iparosítás üteme lassult az új MAT-ban, aminek következtében a Székelyföldet a dualizmus kora óta jellemző kivándorlás tovább erősödött.

A romániai magyar autonómia mindössze 16 évet élt meg. A Magyar-Maros Autonóm Terület már Ceauşescu főtitkársága alatt lett az új közigazgatási törvény áldozata: a Nagy Nemzetgyűlés az 1968. évi első törvénnyel megszüntette a magyar autonóm tartományt, máig nyitva hagyva a romániai magyar, köztük a székely autonómia kérdését.

 

mult-kor.hu

Új hozzászólás