Bölcs öregek a Balaton két partjáról

Turi Török Tibor küldte be 2019. 04. 18., cs - 20:07 időpontban

 

Most ásítja ki magát a télből tavunk. Füzek csontvázán, hideg ága-bogán, szeleburdi tavasznak ígéretével, almazöld levélkék tüllruhájában. Éger nyír és szil hüsi napernyőt ígér, júliusra-augusztusra.

A Pecás büfé még zárva. Asztalai, hosszú padjai börtönükből a nagylevegőjű lidót sóhajtják. Napok múlva itt lesznek, de sokak már nem! Öreg cimboráim fejfájuk alá temették tótörténeteiket, viselt dolgait, hízelgését, vagy éppen gyilkos szándékát a Balatonnak. A napfelkelték és lementék csodáit, a forróságban való valószínűtlen lebegést, meleg páráit, és arcrepesztő, fagyos szeleit. Ilyenkor a halászok, a jachtklub és vitorlásai emlékkönyvébe lapozhatok. Tartalommal telik meg a színes káprázat, mintha nem is a mesélőkkel, de a tóval ülnék egy asztalnál. Kelletve magát, öreg cimboráim nyelvén szólít meg. Minden a régi, a gyenesi és a vonyarci lankák, a túlpart ágaskodó jegenyéi, a volt OKISZ Üdülő mostohasorsú épülettömbjei. A Szent Mihály-kápolna is hívogat, ki gyakorta vállamra teszi kőkezét, hogy együtt kémleljük a gyilkos jégen, sűrű ködben bajba jutott halászait. Igen, semmi sem változott, csak ők mentek el!

– Igyunk bort, Török! – szólt Laci bácsi.

– Sietek, majd legközelebb, öreg!

– Minek kapkodni! Ülj le, megvár az élet! Minek futni, rohanni? Ha csinálod, ha nem, egyre megy! Ha ott vagy, ha nem, ugyanaz.

Éreztem igazát, de nem eléggé. Valójában akkor nehezedtek rám e látszólag könnyű szavak, mikor sírjánál hasba szúrt az emlékezet, mikor is poharába kapaszkodva dörmögte: „Ha csinálod, vagy nem, egyre megy!”

Mint Buddha telepedett padja végébe, úgy négytől nyolcig. Egykedvűen szemlélődött, ha volt cimbora, ha nem. Az életet maga mögött tudta, s mit tanulhatni lehetett tőle, sajátja volt. (Mi több, ha Zeusz főisten aláereszkedik a túlparti Somos-tetőről, és ha netán helyet szorítunk neki, beégne csúful minden tudományával…) Tehát nézek kifelé arcomból, és habzsolom úgy befelé a sztoikus bölcseleteket.

Aztán eszembe ér a jó nagyszakácsi plébános, ki egy padot koptathatott az elemiben vénség Pátkaival, kik még kalákába rótták ákom-bákom betűiket palatábláikra. Az ő reverendájára nem azért szállt Minervának baglya, mert szépen misézett és a vétkezőnek bűnbocsánatot ígért, feloldotta a hazugot, tolvajt és paráznát, de mert szerette Noé italát: a bort!

Fölballagott a szőlőhegyi apró pincébe, ott az „egyes” nyárfa árnyékában, ott ahol lugas árnyazta tuskóasztalát, hol ősszel murcit szopogatott friss dióval, ott mindig megpihent. Elég pohos volt már őkelme. Szuszogott is, mire a hébérből cserépkorsójába juttatta égi mannáját, a rózsaszín kardinált. Kémlelte az eget – mint annak vízi nászát, a somogyi lidón –, és titkot fejtett meg, melyet a seregélyekre bízhatott, mert világgá zavarta, küldte őket, vagy a termést óvta? Bölcs, mert hitte, hogy itt közelebb van a Mindenhatóhoz. Méhek zümmögése, madarak éneke, a szférák muzsikája hangoltabb volt a falusi orgonánál. Mikor három-négy korsónyi után megnyalta bőrbajszát, demizsonnyit hóna alá szorítva a falusi dűlőútra bízta magát. Úgy két-három miatyánknyit haladva ráhúzott a vesszőfonatúra, majd féltucatnyi hiszekeggyel mégszer. Aztán fáradva, egyre könnyebbedő terhét az árokba hajította. Jobbnak látta, ha pihen maga is… A falusiak, vagy pimasz legyek ébresztették? Ki tudja. Ha az előbbiek, jobbára kezébe nyomták borosüvegét, ha az ízeltlábúak, maga indult keresésre. Szerette isten szolgáját! Kistermetű, mindig mosolygó és jóindulatú.

Az ezredforduló táján jártam feleségem szüleinél, a temetőben. A vihar szaggatta kápolna tornya majd felénél, gólyafészekben folytatva mesélt a kuláküldözésről, a magyar lélek tiprásáról. Öreg beszakadt sírok, hason csúszó keresztfák az égen kémlelték elköltözött gazdáikat. Anyókát pillantottam meg, ki márvány vázába virágot igazgatván, legott felém fordult.

Ah, ő a plébi bejárónője, rossz nyelvek szerint földi vágyainak „paraszt Vénusza” – kattant az agyam, majd szólt szám:

– Csók, Bözsi néni!

– Jó napot, tanár úr!

– Hogy van?

– Csak úgy öregesen, édes fiam!

– És plébános úr?

– Ő? Hát itt van – és kilépve kitakarta a napba mosolygó, hegyről leballagó vidám kőlapot, megbékélő márványt és a szépemlékű sírját.

 

Így van ez! Csókolózik szemem vízi gyöngyökkel, foltokban, a Nap hevén haldokló párákkal, aztán megbénult nyelvvel kiáltom:

– Igazatok van! Tapló van fülünkben, életszagú halandóknak! Ők mindent tudtak, és hiszem, hogy tudnak máig is.

Vén barátaim, kiknek soha nem volt sietős, hitték az elmúlást, értették a hiábavalóságot, megbékültek a fátummal. Tudták a mindent, őket már nem bíztatta délibáb:

– A pillanatnyinak, a jelennek ne vegyétek számba hamis ígéretét!

Egyet bánok igazán! Nem unszoltatom őket még egy jó cserszegire!

Új hozzászólás