Pofáraesés pofa sörrel, nemzetiszín karkötőmben

Turi Török Tibor küldte be 2019. 05. 10., p - 20:13 időpontban

 

A felvidéki Fülekre készítettem ajándék domborművet, II. Koháry István várkapitányról. Szívesen fogadták! Az öregtorony falára került Stefánként, majd magyarul is: Istvánként.

Régi barátommal, volt évfolyamtársammal, Sunyilóval hagytuk magunk után a koszlott, árván hagyott egykori vámházat a határon. Szállást is felajánlottak az ünnepség után, így jó helybeli sörre, és sztrapacskára is izzítottunk. Sokan eljöttek. Irodalmi műsor is volt, majd budapesti zenészek karibi zenét nyomtak, a hely szelleméhez igazodva…

Kis kultúros hölgy, és a polgármester mondott hegyi beszédet, no, nem arámiul, mint Krisztus urunk, hanem szlovákul, és elég kurtán anyanyelvén, magyarul. A város kétharmada magyar. Idegen beszédet elvétve hallottam. A határtól mindössze tizenöt kilométerre vagyunk – én pontosabban a várszínpadon, egy mellettem álló szőkeséggel. Halkan szóba eledünk… Mondom:

– Érdekes, hogy mennyire különböznek az ünnepségek. Nem egy szobromat avatták már a Csallóközben, és a keleti félteken, de jobbára csak magyarul szóltak a közönséghez…

– Mi megőrizzük a kétnyelvűséget! – érkezett a rosszalló válasz a kitűzőjén magyar nevet viselő hölgyeménytől.

Aztán elidőzött a tekintete a vékony, nemzetiszín karkötőmön. Előtte többeknek is csíphette a szemét, mert apró modortalanságokba ütköztem; de tudatos csak most lett, hogy vétettem…

Nem hordom az utódállamokban, mert indulatot vált ki kevesekben, de azért sem, mert Kolozsvárt a szemetes kosarak is a „dákok” kék–sárga–pirosára volt lefújva. Felesleges a nemzeti stigmákat egymás orra alá tologatni – gondoltam –, és le is húznám a bigyulát, ha nem csüggnek annyian a polgi szavain, rajtunk. Mindenesetre megható, hogy a kisebbség e tájon ily vehemensen félti a többség nyelvét…

Megszomjaztunk. Hívogatón kacsintott felénk a sörsátor. Csapoltan egy eurót kóstált a habos nedű korsója. Később, másodmagával a város első embere is érkezett, de nem mellénk, hanem egy távolabbi helyen ültek le. Gondoltam, meghívom, ha már megajándékozhattam a települést, a várat, de hamar eltűntek. Döntöttük magunkba az árpalevet, mikor újra megjelentek, de most hely híján, beérték társaságunkkal. Aztán Angliából visszatelepült helybeli csatlakozott hozzánk, ki mindenkit megvendégelt.

– Nem kell a miniszterelnökötöktől elájulnotok. Van annak elég vaj a fején – mondta, és csak találgathattam, hogy mi alapján címkézett fel kormánypártinak.

– Kinek kedves, kinek nem, de a déli határkerítéssel megóvott titeket is a migránsoktól – szóltam.

– Áh, nem úgy van az, ahogy ti gondoljátok! Különben is, mi itt a cigányainkkal jól megvagyunk! – Valójában, láttuk, hogy az utcákon kószálva nagyjából minden ötödik járókelő roma, tehát bővelkedhetett cimborákban, ami valóban irigylésre méltó.

– Különben is nem kellene elvarázsolnotok magatokat a lengyelektől, mert semmire való népség… stb.

– Én az anyatejjel szívtam magamba szeretetüket. Engem erre tanított környezetem és történelmünk. Jóban-rosszban együtt voltunk, vagyunk, és ha ez téged nem zavar, leszünk is! Nincs is a világon népek közt olyan rokonszenv, mint... stb. – reagáltam.

Több alkalommal vásároltam Pozsonyban megjelenő magyar nyelvű újságot, az Új Szót, melyen elképedtem, hogy milyen lejáratása megy a V4-eknek, mennyire rágalmazzák az anyaországot a lengyelekkel való „paktálással”, ami, úgymond, Szlovákia feje felett történik…

A britektől hazatelepülő barátunk indítványozta, hogy lent a városban folytassuk az ivászatot. Elindultunk. A gigászi sziklát koronázó várfalak gyűrűjéből ereszkedtünk alá, az alattunk tarka szőnyegként terülő városkába. Mellém csatlakozott emberem:

– Tudod, egy XVII. századi írás így szól: „A vár vallon fegyverkovácsai vasszegekért mentek le a tót patkolókhoz az oppidumba…” Hol itt a magyar, ezt mondd meg, öregem?!

– Nem haragszol, mi a keresztneved, kedves Attila? – és mondta. Ősi magyar szó… De hogy még inkább összekuszáljon, azt is tudtomra adta, hogy ő kiváló magyar néptáncos volt.

Nőtt ki belőlem a félhomályban annyi tüske, mint sündisznóra, akár rám is taposhattak volna. Ezekkel szúrni is lehet! – jöttem rá.

– Képzeld! Több év előtt már jártam itt, és lehidaltam az akkori idegenvezető ízes palóc hanghordozásától, ízes beszédétől. Aztán augusztus 20-án a budai várban, a Mesterségek Ünnepén a füleki kiállítók figyelmeztettek: ne ájuljak el attól a mélymagyartól, mert szlovák iskolába íratta gyermekét.

Lelassult a lépte, tekintete belém akaszkodott. Nem válaszolt. Nem foglaltam állást, helyettem a földijei szidták, ráadásul ott érezhettem tőrömet a szívében, mert valószínű, az övéi is Cirill és Metód utódjaival ülnek egy padban…

Lent az étteremben minden korsóra jutott néhány arcon legyintés. Sunyiló berágott, és felállva mondta a magáét. Én csitítottam – változó eredménnyel. Mikor megteltünk sörrel és nagyjából egymással, felálltam:

– Mi ide jó szívvel jöttünk és hoztunk, mi lett volna, ha kérünk? Nem tudtuk, hogy modortalanság itt amolyan kétnyelvű hagyomány, e soha nem volt szent istváni tájakon! – mondtam, és szállásunk felé vettük utunkat, nehogy újfent pánszlávista kioktatásban részesüljünk.

Eszembe jutott, hogy előtte évben Szarvas-Ezüstszőlőn voltam kiállítani. Az arató napokra vittem tucatnyi mellszobrot. Kárpát-medencei Kulturális Találkozó is egyben e színvonalas, öreg traktorok felvonulásával is tarkított rendezvény. Néztem a szervezők sorát a falragaszokon, mind idegen név. Szlovák, bocsánat: tót, mert ők kikérik maguknak: „Mi nem szlovákok, hanem tótok vagyunk, művész úr!” – mondták az organizátorok. A főszervező kerékpárral ment a pöfögő gépmatuzsálemek után, melyre nemzetiszín lobogót szerelt. A hátsó kerék és a váz közé dugta a rudat. Este a Kormorán játszott, aztán utcabál, csárdás és „ereszd el a hajam”.

Fél év múlva Dobó István szülőhelyén, a kárpátaljai Szerednyén avattuk az egri hős mellszobrát. A beregszászi konzul várt a határállomáson. Korán érkeztünk, ezért elballagtunk a közeli kocsmába. A város harmada magyar, de sajnos nem szerencséltettünk velük. Kértem a pivot. Sok cseh és német címke tarkállott az üvegajtós hűtőben. A testes kocsmáros kérdőn nézett.

– Ukrán pivo van-e? Pivo, pivo, ukrán, pazsaluszta!

Széles szláv ajka füléig húzódott és a sörcsapra tenyerelt. – Nagyon-nagyon finom ital volt! Zamatát fokozta, habját keményítette, és a komló is megédesedett benne, mert nem engedett fizetni. A gesztustól megolvadva hátráltunk ki az alacsony, sötét, egyébként tiszta helyiségből.

Jut eszembe a századelei vicc: „a munkácsi sör minősége sokat javult, de még ihatatlan…” – de ez olyan volt, mint a harmat!

Letöröltem a habot az orrom alól, és a kóbor kutyáknak főzőkolbászt osztogattam. Míg marakodtak, körbezárt, lefékezett a gondolat: legalább annyival finomabb az itteni sör a fülekinél, mint amennyire otthon érezhette magát trikolor karkötőm Szarvason, a tót atyafiaknál! – Mikszáth után, és a még várható pofáraesések előtt…

 

A szobrokért, mint több tucatnyi helyen, nem kértem pénzt.

 

                                                                                          Turi Török Tibor

Hozzászólások

Varga Géza

2019. 05. 11., szo - 19:47

Kedves Tibor!

A szobrokat fényképen is bemutathatnád! A pofonok ellenére se gondold, hogy a munkád hiábavaló! Nem tehetünk mást, mint hogy dolgozunk az igazságért.

Üdvözöl: Varga Géza

Új hozzászólás