Az „etelközi vész” legendája

Cabe Ferrant küldte be 2019. 05. 11., szo - 15:45 időpontban

Él egy érdekes legenda a magyar történelemben. Valamely felderíthetetlen okból, érthetetlen makacssággal ismételgetik, hogy eleinket tönkreverték a támadó besenyők az Etelközben. A vereség után a menekülő magyarság az erősebb ellenség elől futva kényszerült nyugatra húzódni, elfoglalni egy viszonylag ritkán lakott területet, a Kárpát-medencét.

Ez ugyan alapból teljesen logikátlannak tűnik, de ha már olyan hosszú ideje tanítják a különböző szintű magyar iskolákban, vegyük végig az eseményeket. Az írásos forrásokban a magyarok 839-ben jelennek meg, amikor bizánci feljegyzések szerint az Al-Dunánál tartózkodtak és bolgár felkérésre Bizánc ellen vonultak.

A következő említés akkor esik eleinkről, mikor Német Lajos fia, Karlmann keleti frank király 861-ben apja ellen támad. Ebben természetesen hűbérese, Rasztiszláv morva fejedelem is támogatta, aki szövetségeseket is hozott magával. Magyarokat.

A 862. évnél jegyezte be Hinkmar reimsi érsek a Szent Bertin-kolostor évkönyvébe, hogy a korábban ismeretlen „Ungri” is Német Lajos királyságát pusztították. A hagyományos elképzelések szerint ezek a csapatok Etelközből indultak hadjáratra. Ez azonban elég valószínűtlen, a földrajti távolság miatt. Mire akkora távot lovascsapatok megtesznek, a megsegítendő király számára már túl késő lett volna. Vélhetőleg ekkorra már kellett léteznie a Kárpát-medencében valamiféle magyar bázisnak, másképp egyszerűen nem tudtak volna „beszállni” a háborúba. A bázis, előőrs - nevezzük akárminek - nem is lehetett olyan kicsi, ha érdemes volt segítségül hívni őket…

Említik még, hogy 881-ben a magyarok és a kabarok Szvatopluk morva fejedelem szövetségeseként Bécs alatt harcoltak a keleti frankok ellen. Ez megint csak amellett szól, hogy ezen a területen - v.ö.: Kárpát-medence - kellett mozogniuk, méghozzá jelentős erőkkel. Hiszen ki hív szövetségesül pár kóborló lovast? De még, ha meg is teszi, az akkori írásbeliség „fejlettsége” okán, kevéssé valószínű, hogy nyoma marad az ügynek.

Ennek ellent mondani látszanak a következő események. Hogyan keveredhettek bele eleink egy jó kis bolgár-bizánci háborúba, ha egyszer, már akkor jóval nyugatabbra a Kárpát-medencében is tevékenykedtek. Erre talán magyarázatot adhatnak annak a későbbi időszaknak az eseményei, melyet - meglehetősen becsmérlően - a „kalandozások korának” neveznek. Akkor sem a teljes magyar haderő indult útra, hadjáratra, az egyes betörések úgymond: „magánvállalkozások” voltak, egy-egy törzsfő, vagy néhány időlegesen társult vezér „privát” háborúi.

Az a bizonyos bolgár-bizánci háború egy családi afférral kezdődött.

889-ben visszavonult az uralkodástól Borisz bolgár fejedelem. A trónon - ha akadt ilyen „bútordarabjuk” a bolgárok akkoriban -, idősebb fia, Vladimir követte. A derék atya nem lehetett igazán elégedett fia uralkodói teljesítményével, meg tán azzal se, hogy az őrizte ősei pogány hitét s nem vette fel a kereszténységet. Ezért érző szívű atya az első adandó alkalommal leváltotta a fiút és biztos, ami biztos, az akkoriban bevett módszerként megvakítatta, így téve végleg alkalmatlanná az uralkodásra. (Megjegyzem, ez a „humánus” eljárás tovább élt a történelemben, még akkor is, ha célját nem minden esetben érte el s a megvakított személy mégis hatalomra került. Gondoljunk csak a magyar II., avagy Vak Béla királyra…)

Ezután Borisz kisebbik fia, Simeon került hatalomra. Ő, lehet, hogy csak merő óvatosságból -nem jó egy ilyen kemény apával ujjat húzni -, lehet, hogy meggyőződésből, de már apjának tetszőn uralkodott… Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy - jó keresztényként - hamarosan össze is rúgta a port a szintén keresztény bizánciakkal. A háború közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a császár két bizánci kereskedőre bízta a bolgárokkal való biznisz összes jogát, ők pedig - „Az üzlet az üzlet!” felkiáltással - Konstantinápolyból Thesszalonikébe helyezték át a kereskedelmi központot, így - burkoltan - jócskán megemelték az árukat sújtó vámtételeket. Ez nem annyira tetszett a bolgároknak - ki szeret több vámot fizetni? - ezért kisebb hadjárat kíséretében benyújtották reklamációjukat.

Bölcs Leót, az akkori bizánci császárt, mint előneve is mutatja, nem ejtették a fejére. Rögtön szövetségesek után nézett, az erős bolgár seregek ellen. És a Duna és a Dnyeper között táborozó magyarok „kéznél” voltak… Ezek a magyar törzsek, csoportok aligha lehettek ugyanazok, akik alig negyedszázaddal korábban már Bécs táján hadakoztak…

A magyar csapatok a szövetség megkötése után hátbatámadták Simeon bolgár fejedelmet és többször győzelmet is arattak csapatai felett. Közben az itáliai hadakozásból visszahívott bizánci, Niképhorosz Phókasz szintén a bolgárokra támadt, míg a bizánci flotta elfoglalta és megszállta a Duna torkolatát. Simeonnak - ha volt - kapcája, az ekkor igencsak szoríthatott. De - mint trónra kerülésével is bizonyította - őt se kőbölcsőben ringatták. Segítségül hívta a besenyőket, a másik elérhető közelségben élő pusztai népet. Így már sikerült legyőznie a két tűz közé szorult magyarokat…

„Első a kabaroknak a kazároktól elszakadt, előbb említett törzse, második a Nyekié, harmadik a Megyerié, negyedik a Kürtügyermatué, ötödik a Tarjáné, hatodik Jeneh, hetedik Kérié, nyolcadik Keszié. És így egymással összeolvadván, a kabarok a türkökkel a besenyők földjére telepedtek le. Ezután Leó, a krisztusszerető és dicső császár hívására átkeltek a Dunán, és megtámadván Simeont, teljesen legyőzték, és iramukban egészen Preszlavig hatoltak, bezárván őt Mundraga várába, visszatértek saját földjükre. Abban az időben Liüntika, Árpád fia volt a fejedelmük. Miután azonban Simeon újból kibékült a rómaiak császárával és bátorságban érezte magát, a besenyőkhöz küldött, és megegyezett velük, hogy leverik és megsemmisítik a türköket. És amikor a türkök hadjáratra mentek, a besenyők Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat teljesen megsemmisítették és földjük őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiűzték onnét.” (Írja Bíborbanszületett Konstantin, VII. Kónsztantinosz bizánci császár, De administrando imperio - A birodalom kormányzásáról című művében)

Ezt az eseményt - Bíborbanszületett Konstantin feljegyzései alapján - teljes joggal nevezhetjük „etelközi vésznek” a mohácsi vész analógiájára, hiszen a magyar hadak állítólag megsemmisítő vereséget szenvedtek. Akkorát, hogy sátorfájukat felszedve kellett menekülniük az ellenség elől.

Eszem ágában sincs kétségbe vonni az érdemes császár szavahihetőségét. Simeon megnyerte azt a bizonyos háborút, hiszen Bizánc a későbbiekben - dokumentáltan - az adófizetője lett. Az is igen hihetőnek tűnik, hogy a besenyők valóban legyőzték a magyarokat. De feltehetően csak egy kisebb csoportot, sereget. Nem a fő haderőt és nem a teljes népességnek kellett - előlük menekülve - új hazát találnia.

Hogy mire alapozom ezt? Tényekre.

Mint már említettem, a későbbiekben a „kalandozásoknak” nevezett akciók során sem a teljes népesség teljes haderője vett részt a katonai műveletekben, azok - mai kifejezéssel élve - csak kisebb projektek voltak. A törzsfők voltak annyira önállóak, hogy megengedhették maguknak az ilyen „kilengéseket”.

Az első érdekesség mindjárt az, hogy Bíborbanszületett Konstantin szerint a magyarok otthon maradt családjait elpusztították a besenyők. Gyakorlatilag csak a férfinépesség maradt meg, annak kellett menekültében új hazát foglalnia. Ez több okból is szamárságnak hangzik. Egy: a régészeti bizonyítékok szerint, a korabeli sírokban ugyanahhoz a népcsoporthoz (magyar) tartozó emberek nyugszanak, férfiak és nők vegyesen, nagyjából egyenlő arányban.. Kettő: a történelem során számtalan példa mutatja, hogy ha egy szétvert sereg új területre téved, ott megtelepszik, a környező népekből vesz asszonyokat, úgy igen gyorsan asszimilálódik, mintegy feloldódik az idegen népességben. Arra meg könnyen akad jó példa, hogy a magyarokkal nem ez történt. Nekem határozottan úgy tűnik Magyarországon, magyarul írom ezeket a sorokat…

És harmadik, talán legfontosabb bizonyíték: a magyar hadviselés folytatódott tovább, mint arra számos bizonyíték található a korabeli krónikákban. Érdekes módon, alig néhány évvel később „899. szeptember 24-én az észak-itáliai Brenta folyónál egy ötezer fős magyar csapat tönkreverte I. Berengár itáliai király (887-924) tizenötezer fős hadseregét, amelyből csak „kevesen tértek vissza”. (Wikipédia)

Talán annyira „féltek” a z őket üldöző besenyőktől, hogy egészen Itáliáig futottak. Az ütezer fős sereget se nézzük le. Az akkori népességi viszonyok között ez komoly erőnek számított.

De akad másik példa is: 902-ben a Morva Fejedelemség a magyarok támadásainak eredményeképp megszűnik létezni. A Sváb Évkönyvek 902-es bejegyzése: "Háború a magyarokkal Moráviában s az ország legyőzetett" - „usque ad solum - a föld színéig”.

Csak egy közbeszúrt megjegyzést: az a Morávia, „amellyel fél évszázadon át még bolgár segítséggel sem bírt a keleti frank birodalom.”

A pozsonyi csatáról meg talán már mindenki hallott.

907. július 4-5-6-án Pozsony (akkor Brezalauspurch) mellett a bajor herceg hadseregével szemben magyar győzelemmel végződött csata megmutatta, hogy a Kárpát-medencében megtelepedett magyarságnak arra is volt katonai potenciálja, hogy a saját területeit sikeresen megvédje. A csatában a több ezer ellenséges harcos mellett elesett a bajor herceg, 19 grófja, a salzburgi érsek, 2 püspök és 3 apát.” (Wikipédia)

De Pozsony után se álltak meg:

908. augusztus 3-án a türingiai Eisenach mellett szétverték a türingiai őrgróf seregét, maga az őrgróf is életét vesztette a csatában.

910 júniusában a Keleti Frank Királyság főerőit verik tönkre, mielőtt azok egyesülnének: először június 12-én Augsburg mellett a sváb-alemann seregeket (első augsburgi csata), aztán június 22-én pedig Rednitz mellett a frankokat. Mindkét csatában elesnek az ellenséges seregek fővezérei is.” (Wikipédia)

Tehát mindent összevetve a legendás „etelközi vészt” követő húsz esztendőben, eleink több jelentős győzelmet arattak a „nyugati” seregek fölött.

Hogyan lehetséges ez?

Most vagy a az akkori Európa volt akkoriban annyira gyenge katonailag, hogy néhány „kóborló barbár” is államokat rengethetett meg, vagy az a bizonyos „etelközi vész” bírt sokkal kisebb hatással a magyarok hadi potenciáljára, mint azt sokáig hirdették.

A nem túl bőséges forrást elemezve, az eseményeket értelmezhetjük úgy is, hogy a besenyők egy kisebb, a főerőktől elszakadt csapat asszonyait, gyermekeit gyilkolták le, míg a férfiak a távolban hadakoztak. A megmaradt gyászolók pedig egyszerűen csatlakoztak a fő sereghez, a biztonságos helyen - a Kárpát-medencében - lévő testvéreikhez.

A történelemben az a szép, hogy a több, mint ezer éve történt eseményeket sokféleképp lehet magyarázni. De a dolgok már csak olyanok, hogy az egyik történésből következik a másik. Ha a dolgozó pedig veszi a fáradtságot és logikusan végig gondolja az ismert események sorát: nem túl valószínű, hogy egy besenyők által tönkrevert, menekülő nemzet utódai legyünk…

Forrás: Wikipédia; Sulinet.hu;Rubicon.hu; Mult-kor.hu; Bihari Dániel: Etelközi menekültből Európa félelme?
Kép: A Hét vezér szobra a Hősök terén

Új hozzászólás