Kerékpárral száguldtam a második életembe

Turi Török Tibor küldte be 2019. 06. 12., sze - 19:04 időpontban

 

Amiről nem tudjuk, hogy van, nem jelenti azt, hogy nincs! Rendelkezésünkre álló elménk alkalmatlan fix pontot lelni e lebegő semmiben. Öt érzékszervünknél szemfülesebb a vakvezető bot, mert a filozófussal ellentétben a világtalannak több esélye van az út másik felére.

Hurik ölelésével, a Nirvánával és a Mennyország vagy Pokol örömével, avagy fájdalmával biztatnak, illetve csüggesztenek azok, kiket pont úgy csak anyák szültek, mint híveiket. Akinek, vagy akiknek pont úgy jött szembe az élet, és ijedtükben húzódtak arcuk mögé, hol a tudat labirintusából úgy-ahogy kibányászva magukat, kánonok és dogmák gyártói lettek. Ha ezt a múlt öregapjának az öregapja szájába adják, a régen volt homálya bizton misztifikálja, és a kinyilatkozás szintjére emeli.

A valóságtól való félelmünkben mesével és humbuggal töltekezünk. Mihelyt a szülői gondoskodás burka elpukkad, a függőség újabb alanyát a túlvilágban keressük. A földi világunk utáni nincsről, vagy a ki tudja milyen leszről nyilatkozni merészség – ez az Egyház kenyere…

Így körüljárva tudatunk védtelen mivoltát, most elmondanám gyermekkori élményemet, mely a mérleg nyelvét határozottan a teisták irányába billenti.

Pesten, Rákosligeten születettem, hol annak idején a jómódú polgárság, bankárok és befutott színészek építettek szebbnél szebb villákat és kisebb palotákat. A hetvenes években, a kádári korszakban, „úri csökevények” utolsó menedékeként bélyegezték meg a kies települést. Szerencséjére, mert úgymond: fejlesztésével nem törődtek a kerület vezető elvtársai. A szomszédos Rákoskeresztúrt, a szegényes kis tót falut a keblükön ringatták, ezért eldózerolták a szép kertes házakat, utcácskákat, és épültek helyükre csüggeteg panelházak. A hangulatos piac helyére vásárcsarnokot emeltek. Az exkavátorok nem csak az épületeket, de a lelkeket is eltolták a beletörődés blokkházas nihiljébe. A ligeti piac viszont élte békebeli világát. A keresztúri tótok árultak friss gyümölcsöt, zöldséget, a vecsésiek savanyú káposztát, és a csányiak édes görögdinnyét.

A XII. utcában láttam meg a napvilágot, mely szomszédos volt a heti kétszeri zsibongással, örömteli nyüzsgéssel bíró piaccal. A tizenkettedik utcát egyébként a rövidség kedvéért tizenkét utcának mondtuk, mi, „bennszülöttek”. Később, idegen tájakra vetődve sokak elnézően konstatálták, hogy nem ismerem a sorszámneveket…

Tábi bácsi nyakába akasztott fatálcán „ziheráz” tűt, bakelit gombokat és cérnát árult. A „drótos tótok”, kik a Felvidékről jőve az utcákat járták, itt pihentek meg. Máig hallom, ha emlékezem a régi Ligetre, hogyan kántálta a vándoriparos, hogy: dróóótos tót, dróóótos tót! Akkor anyám elővette a lyukas edényeket, és a kapunál várta. A magyarul törve beszélő ember széket kapott, és pálinkával, majd kávéval megvendégelvén fogott munkájához. Mesélt, míg a kisebb nyílásoknál szegecselt, a nagyoknál foltozott. Végezvén a kapott alumínium forintokat zsebébe eresztette, és zsíros kalapját megemelte. Éppen hogy a fakapunkat becsapta, újból recitálta a drótot és nemzetét, közben nagy lépteivel újra az utca hosszát mérte.

Három gyönyörű parkja is volt szülőhazámnak. A Trianoni park csonka gúla emlékműjén elterülő Nagy-Magyarországot levésték, helyét befalazták, de balsorsú nemzetünk hajdanvolt határai kérlelhetetlenül – a „vörösök” bánatára – a felszínre kéredzkedett. A szomszédos parkot átlós irányban sétaút keresztezte, melyet két oldalon gondosan nyírt puszpángok határoltak. Emlékszem, egy télen olyan magas hófal szegélyezte a gyöngykavicsos gyalogutat, hogy csak az égnek kék sávját láthattuk (akkor még voltak telek…). A harmadik, az elesett I. világháborús hősök parkja volt. A gúla formájú beton építmény tetején turulmadár emelte szárnyait. Halottak napján gyertyát égettünk körüle. A nagyobb srácok fölkapaszkodtak az emlékmű tetejére is, miáltal ősi madarunk szállni látszott a novemberi éjszakában. A gyertyák fénye magasba emelte, mert csak a sólymot láttatta, az alanti részek elvesztek a sötétben.

A Trianoni park mellett fali csap volt, mely vízét formás műkő kádba gyűjtötte. Mellette Faludi néni trafikja húzódott meg, hol darabra is adták a cigarettát. Tíz éves koromtól, sajnos, bejártam az öreg zsidóasszonyhoz, ki a vásárolt cigihez tüzet is adott. Szemben volt Maros Márton, a bolgárkertész zöldséges üzlete, ill. inkább standja, mert a lepedőnyi helyiségben csak a savanyú káposztás dézsa fért el. Az asztalokat a szomszéd udvarból hordtuk ki reggelente. Lábak és fatálcák lettek nem kis bravúrral összeerőszakolva. Stabilitásukat a rárakott áru súlya úgy-ahogy garantálta.

Bocsánat, az imént még tüzért szemtelenkedtem a csöppnyi trafikba, most meg Marci zöldségesnél építem a kártyavárat… Kezdhettem volna úgy, hogy az általános iskola első osztályától a nyolcadikig reggelente, iskolakezdés előtt, kipakoltam a nevezett helyen, iskola végeztével pedig mentem krumplit, vöröshagymát hordani súlyos „gev” ládákkal. Elsatnyult zöldséget nagy kádban áztattam napi 3-5 Ft-ért. (Egy gombóc fagyi 50 fillérbe került akkoriban.)

Az öreg Maros (Marci bá) hetente ment a „Bosnyákra” áruért. Ilyenkor már késő este elindult, hogy le ne késsen az Emke vagy a Pipacs bár műsoráról, hölgyeik kegyeiről. Állítólag irdatlan pénzeket tapsolt el, de azért annyi maradt, hogy hajnalban a nagybanin, jó kereskedői érzékkel, a legprímább árura tegyen szert. És zongorákra, mert nem bízott a munka alapú forint értékállóságában. (Amikor lánya eladósorba került, a kérők hada nem a bősendorferekért ostromolták, mert a kereslet pangása lévén már csak útban lévő monstrumoknak minősültek e csodahangszerek, de adták a kilincset egymásnak a jó forintokért, balatoni villákért.)

Pöndri és Hoki reggel hat órakor a csenevész állványokon ülve, én hintázva lestük, mikor kanyarodik le a főútról a jól megrakott IFA Framo vagy Barkas kisteherautó. Anyósülésén a múló részegség és a helyébe kéredzkedő másnaposság állapotában Marci, a zöldséges sápadozott. Előfordult, hogy a keresztúri vagy a rákoscsabai kertgazdáktól is vásárolt egy-egy zsák primőr paprikát, kevés karalábét és egyebet. Ekkor engem küldött, hogy buszon hozzam el a sokszor államig érő magyar zsáknyi termést. Nem egyszer „lógtam”, de a kapott jegyre valót – 10 Ft-ot – nem tudtam felváltani, így visszaadtam. Elnyelte, és nem mondta, hogy: na, kisöreg, ebből neked három forint visszajár. Így szerét ejthettem az éjszakai lumpolás finanszírozásának is… Volt egy női felnőtt kerékpárja is, mellyel egyéb dolgait voltam hivatott intézni. Egyébként szerettem, ha elküldött, mert addig sem kellett a fonnyadó retket, répát a kádnyi vízben áztatni, majd az elsárgult rothadt részeket sebészi precizitással kivágni…

Azon az ominózus napon Liget főutcáján – mely erősen lejtett a vasúti sorompó felé –, újból bicikliről szemlélhettem az elsuhanó házakat, a cukrászdát, a Röltexet és a zeneiskolát, töltekezvén a száguldás gyönyörével. Egyre közeledtem a sorompónál időző 98-as busz kék-ezüst háta felé, vagy az jött felém? Fékeztem, de nem lassult a kerékpár, és akkor eszembe villant: megint leesett a lánc, ütött az utolsó órám! Minden pillanatok alatt történt: balra kaptam a kormányt és berobogtam, inkább repültem a mellékutcába. Szerencsémre nem jött mögöttem jármű, melynek útját kereszteztem volna. Mindezt lélegzetvételnyi idő alatt mérlegeltem. Ekkor megszűnt számomra a minden! Elsötétült, és életem eseményei pörögtek le. Már nem emlékszem arra, hogy a lényeges dolgok, vagy minden stáció került-e tudatom mozivásznára, de arra igen, hogy egy elém villanó eseményre nem emlékeztem. Ekkor mintegy megállapítottam: Jé, erről el is felejtkeztem! Nagyon szép égi zenét hallottam, melyek rézből készült fémhangzású hangszerekből szólhattak. További és eddigi földi életemben nem örülhettem hasonlónak. Igen, földi létemben, mert nem haltam szörnyet, amit bizonyít az is, hogy most szavakkal nehezen, de megpróbálom hűen kirázni magamból a történteket.

Addigi pályafutásom szinopszisát megtekintve visszaérkeztem a jelenbe. Szemem kinyitottam, és a kis utca sarki házának zöld, négyzetrácsos kerítése jelent meg előttem, alig egy-másfél méterre. A kormányt elrántottam az ominózus irányból, és elestem. Közvetlenül a vasrács előtt értem földet. Arcomról kisebb helyen lejött a bőr, „zománchibás” lettem, de az is eltűnt hetek múltán.

Mi történt? Hogyan térhettem le a mellékutcáról a járdára esés nélkül, mikor vehettem a kilencven fokos kanyart a kerítés felé, nem tudom. De az is felfoghatatlan, hogy még a biciklin ültem a mesterséges elesésem előtt, hiszen a kocsiút legalább egy méterrel a járda fölé emelkedett. A főútról szerencsésen az alsóbb rendű útra kanyarodva álmodni kezdtem a velem történteket, ami a kerítés közvetlen eléréséig tartott. Ez mint vasfüggöny „elémtorpant”, és mentő cselekedetre kényszerített. A busz látványától a kerítésig álmodtam addigi életemet. A kerékpárról nem estem le, ültem rajta, mint aki fotelből nézi megfilmesített biográfiáját.

Testem irányításom nélkül cselekedett – önállósodott. Ha tudatomnál vagyok, sem sikerült volna jobban, mi több, így sem, mert ezt a pánikot levezetni képtelenségnek tartom. Vagy igen? Minden esetre szunyókálva könnyebben ment…

Fizikális létem követte a kinematika törvényeit. Talán még többet is tett, mert meseszerű az egész. Tudatom cserbenhagyta testemet, messze, más dimenziók kapuján kért bebocsátást. A küszöbön átlépni valaki nem engedett. Elzavart?!

A visszatérés nyitánya a kerítésrács látványa volt. Nagyon szép muzsikát hallottam álombiciklizésem alatt, de sikeres spirituális és gyakorlati földre érésemet követően a visszaébredés mámora legalább annyira balzsamozta az élet feletti örömömet, mint a fanfárokból jövő égi harmónia.

Ki tartott meg a járművön, ki irányított, ki ébresztett fel az utolsó pillanatban, ki kezelte a „vetítőgépet”, és kinek zenészei bűvöltek el? Nem tudom. Isten műve, vagy az agy hattyúdala e „show” műsor?

Legbölcsebb belebámulni a Mindenségbe, és véletlenül se kanonizálni feltételezéseinket.

Szüleim nem jártak, és engem sem küldtek templomba. A pártállami korszakban tudatosodtam. Az anyagközpontúság elmélete meghatározó volt tanulmányaimban: a főiskolán a dialektikus materializmus, a politikai gazdaságtan és a filozófia meszesítette bennem a marxizmust. Az istenhitet gyermekes tévelygésnek minősítettem, mert hát ott fenn az égben hogyan is lebeghet valaki, akinek mindenhez és mindenkihez van szeme… stb. Később cáfolhatatlannak minősített életlátásom hervadni látszott, mikor elfogadtam, hogy magában az ég is csak fikció, tökéletlen érzékszerveink által agyamba vetített sajátos valami, amit ég néven skatulyáztam tudatomba. Ha nem tudom, mi az ég, honnét veszem a bátorságot, hogy lakatlannak jelentsem ki! Hiszen, amit nem ismerek, annak tulajdonságaival sem lehetek tisztában. Így jogosnak tartom, hogy a lét dolgaira jobb, ha tátott szájjal bámulok, akár addig is, míg fogalmam szerinti legyek és szúnyogok lepik el fogalmam szerinti fogsoromat…

                                                                                                              Turi Török Tibor

Új hozzászólás