A ligeti mozi

Turi Török Tibor küldte be 2019. 06. 13., cs - 20:45 időpontban

 

Ha perecet látok, eszembe jut a ligeti Maros mozi. A teniszpálya és a művelődési otthon szomszédságában, a pesti külkerület ritkaságszámba menő, díszeitől megfosztott, vigasztalan tömbje. Hatvanas éveket írunk. Keresztúri őrgróf klasszicista mauzóleumát felrobbantották, majd faragott köveit, dór oszlopfőit, frízeit dömperek hordták az épülő Füredi úti lakótelep alapjaiba. Később a tót település házacskáit eldózerolták, helyükre blokkházakat emeltek. A számtalan kis kertet, telekvégi szántót a betonsivatagba fullasztották.

A ligetiek örülhettek, mert mint a múlt nagypolgári csökevényei, nem érdemelhettek a szocializmus modernizáló, új embertípust kitenyésztő protekciójából.

Nálunk, Ligeten csak a habarcsminták adták meg magukat a vésők alatt. A sokosztatú ablakok helyére üvegtáblák kerültek, melyek szűkszavú mélybambává tették a korábban beszédes homlokzatokat. Gazdag vidék volt. Itt épített villát Gózon Gyula, itt írta S. Nagy István dalszövegeit, szomszédunk a későbbi Oszkár-díjas Ragályi Elemér, de focisták, befutott zenészek is ébredtek a Trianoni emlékpark templomának hajnali harangszavára. Csak mi voltunk szegények. Apám asztalosként öt gyermekért gyalult, fűrészelt, vette a használtbútorokat, hogy favásárlással ne tudják az adóellenőrök utolérni. Így jól is jött az „ósdi” ablakok szanálása. A javából asztalt, széket készített, a többi „Salgótarján” feliratú vaskályhánkban duruzsolt teleken át. Mi, gyerekek, májusban a hektárnyi parkok orgonáit nyestük, és fagyiravalóért, házi csokiért otthonába vittük az öreg mamáknak. Az ostorlámpák fényétől alászédülő cserebogarakat gyűjtöttük, és a pirosfejű anyakirálynét kerestük. A Cinkotai erdőbe szöktünk, vagy a Rákos-patakban rákásztunk, melyeket kukoricával együtt, nyáron megsütöttünk. Apám bőkezűsége pofonosztáskor sem hagyott alább: sokszor egész napra fejtörést okoztam hollétemmel. – Végül beleszoktunk egymásba: én a csavargásba, ő a taslik kiosztásába.

Szombat éjjel már szerencsémre aludtak, mikor észrevétlen az ágyamba osonhattam. Pamacs kutyámmal cseresznyét lopni voltunk a számozott utcák egyikében. Ő lenn várt rendesen a fa alatt, vagy a kerítésen kívül. Mikor a magokkal eltaláltuk szegényt, akkor sem árult el vonításával. Szóval ő az óljában, én pofonmentesen, fülhasogatás nélkül, a paplan alatt örülhettem a reggeli matinénak: ugyanis másnap a Ludas Matyira izzítottam. Anyámék ódákat regéltek a filmről, a főszereplőről, szegény Sós Imréről, hogy milyen fineszes is volt Döbrögi megleckéztetésében. Szerencsémre nem találkoztunk, így alkalom sem volt tudtukra adni elhatározásomat. Gondoltam, magától értetődik távollétem, hiszen csak az nem megy a nyolcórásira, ki nem tud róla. A pótlólagos verés helyibe a dicséretet sem zártam ki…

Korán kiszöktem, és kutyámnak kavicsot dobálva, a filmszínház műsorvitrinének támaszkodva vártam Vince bácsit, a perecest. Este már égett a gyomrom, reggel sziklát éreztem hasamban. A sok gyümölcs szárazat kívánt. A híradó végére már telemorzsáztam fárahágó melegítőmet és a padom környékét. Döbrögi mikor a tőzsökös fához kötöztetett, már az édeset kívántam. Csak kezemet kellett emelnem, elemlámpájával a kucséber fruttijával, stolverkjével előttem termett volna, de nem volt már pénzem. (Két forint volt a jegy, 90 fillérbe kerültek a perecek.) Meg is szomjaztam, mire harmadszorra is elnáspángolták a földesurat…

Ült mellettem egy hosszú hajú, vörös lány. Anyját véltem a következő széken. Sokszor egymásra néztünk. Rebbenéstelen macska szeme nem egyszer rám felejtkezett. Zsebembe kotorásztam, hátha cukorkára való pénzre akadok, és a kínálással beszélgetésbe kezdhetünk.

A lámpa felgyulladt, Fazekas Mihály műve a függöny mögé szorult. Kioldalaztunk a padsorok között, meg-megcsúszva a hegyekbe köpködött szotyola és tökmagok felett. Bíztam még egy összemosolygásban, de szülője a sor végén felé fordulva, haját megsimította:

– Ugye tetszett, kislányom?

– Igen, anyu! – válaszolt merengőn, gondolataiból kiragadva. Reméltem, hogy én lehetek már a főszereplő, égő hajfürjei alatt.

Tétován álltam, puha simogatás bizsergetett. Kerültek az emberek mindkét oldalamról. Mire felocsúdtam, eltűntek. Ágaskodtam, jó esélyem volt világító hajkoronáját meglátni, de csak a bejárati élénkpiros függöny emlékeztetett rá.

Először bámulhattam mozivászonra, először révedhettem – mint később kiderült – az égszínkék kislányszemekbe…

Szóval, nagyon odavoltam! Pamacs várt. Hazafelé vidáman futott az elhajított fadarabok után. Kulturális „affinításom” otthoni magasztalása előtt, és a lány tengerszemének örvénye után lebegtem önfeledten. Szép az élet! De hát a filmszalag lefutott, a vetítőgép is kihűlt, a lány is ködbeveszett: Nem csak álmodtam?! – ijedtem fel. Aztán nagy zakkanás a fülem körül, csattanás és forróság:

– Hol voltál megint, te kurva kölyök?!

Ha nem kapaszkodom, a konyhaszekrény adta volna a másik maflást.

– Moziban! A Ludas Matyit néztem! – dobtam be a tromfot, és hittem, hogy most aztán bocsánatot kérnek. Mi több, ruhájukat megszaggatják, forró hamut szórnak üstökükre stb. – De hát ti mondtátok, hogy ezt a filmet nem lehet kihagyni!

– Kihagyni? Tudod, mit nem lehet kihagyni? Azt, hogy most nekilátsz fát hordani a pincéből, azt nem lehet kihagyni!

A fellegekről a föld alá zuhantam. Dohos, vak reménytelenség vett körül, de aztán úgy szerda táján feljött a napom, mert a Mignon cukrászda előtt egy vörös lány sétált. Átfutottam a túloldalra, nekieredtem, hogy elékerüljek, majd csak úgy, figyelmetlenségem okán, összeütközhessünk… Minden a terv szerint alakult, csak mikor megtorpantunk, én a piroskendős énektanáromat, ő a „megint töketlen” Török Tibit szidhatta.

Mikor csibész haverjaimmal a buszmegállónál üldögéltünk, és adtuk körbe a Fecske cigarettát, reméltem, hogy egyszer csak leszáll a kilencvennyolcasról. De hát sem föl, sem le! Igazából idegenből jöhettek, mert nem szerepelt a környékbeli „frankó csajok” leltárában.

Vasárnap már engedéllyel, az előadás előtt, farkaspulimmal szondáztuk a moziba menőket. Ruppom sem volt, így nem mehettem volna utána, ha fel is bukkan. Társam érezte szomorúságomat. Okos fejét ölembe nyomta és kezemet nyalogatta. Ő is a hím egyedek nőneműt áhító fajtájához tartozott. Póráz nélkül hathatósan tudta zaklatni a békés kutyasétáltató polgárokat, de most csak én léteztem számára.

Ludas Matyit nyomták ma is. Miért is jöttek volna megnézni másodszor? – gondoltam, és hazafelé vettük utunkat, mikor Pamacs meglódult, és egy fehér pudlikutyát majd feldöntve, a hátára hágott… Gazdáik visítoztak az akácfa takarásában, mikor is, hogy jobb modorra bírjam, elkezdtem lefejteni a „menyasszonyáról”. Félig sikerült már, mikor segítséget remélve felnéztem: Uram Isten, ő volt! Ő volt az erős fényben, most már búzavirág szemeivel, sugaras hajával, kicsit idegen, kicsit ismerős szájával, apró füleivel.

– Nem tudja, fiam, pórázon sétáltatni a kutyáját? – szólt rosszallóan az anyja valahol felettem, de én csak azzal a két ragyogó Nappal törődtem, kik fentről nevettek felém.

– Jövő héten a Ben Hurt játszák. Gyere el! – szólt málnaszájával titkon, és ölébe kapva kedvencét, eltűnt az éterben. Felegyenesedtem, és mint egy hete a moziban, vállak, kalapok paravánja nyelte el. Később még felbukkanva a patyolatnál, megerősítette bennem, hogy nem csak képzelődtem.

Igaz, másodszorra voltam még csak moziban, és a trendi szerint unnom kellett volna már a filmhíradót, de én örültem annak is. Kislány illatú volt minden. Szeme villanását reméltem a sarkokból, nem köznapi hajának fényét véltem a padsorokban, de hiába ígérte, mégsem jött! Aztán Ben Hur töltötte be a vásznat. Kicsiny Kékes tévénk volt otthon, három tenyérnyi képernyővel. Itt elnyelt az ókor. A kezdetleges színek dacára, valós főhősként feszültem a felhajtós fapadban. Magával ragadtak a tüzes paripák, székem alatt kerekek zörögtek, mindenki engem biztatott… Öröm, szenvedés, odaadás, tragédia, aztán a hasító fénydárdák, majd csak nyilak, hunyorgatás – és irány a kijárat. Reméltem, hátha most meglátom, pedig már minden arcot mögöttem és minden tarkót előttem emlékezetből is lerajzolhattam volna... Már csak Pamacs örömteli fogadása vigasztalt és a vasárnap déli újházi tyúkhúsleves, mert csak hétvégén tellett ilyesmire. De igen el volt foglalva. A szomszéd házból a filmszínház épülete elé lógó tőzsökös eperfa alatt egy másikkal hancúrozott. De hisz ez a pudli! – aztán a lombok alól feltűnt a gazdija is. Ha filmen nem is, itt és most lett hepiend! Ez a Mennyország!

– Milyen volt? – nézett szemeimbe e bűvölet. Kicsit lihegett a már kézen fogható álom, mert a kutyákat rendszabályozta.

– Nem tudom, mert nem arra figyeltem.

– Hát mit csináltál?

– Téged kerestelek!

– Csak nehogy úgy járjál, ahogy én múlt héten!

– Mi történt?

– Engem Tibinek hívnak, és téged?

– Ó hát, Szilvi!

– Hova jársz suliba?

– Nemrég költöztünk ide, és zeneibe írattak.

– De jó! Én is odajárok!

Közben a fő útra értünk. Szokott zaj, tülkölés, lárma és por. Kutyáink okosan előttünk szedték lábaikat. Némán mentünk, míg csak idétlen viccekbe kezdtem. Bogi a száguldó autók felé vette az irányt. Elé ugrottam, ölbe kaptam és Szilvi keblére nyomtam. Blúzának selyme megsimogatott. Szemének mélyébe süppedtem, honnét egy darabig nehéz volt felkapaszkodni. Pami vakarni kezdte a lábam, Bogi ficánkolt szorításában. Bár bőrében lehetnék!

Így kezdődött nagy gyermekkori szerelmem. Sokszor ültünk a Rákos-patak töltésén. Lestük a Miskolc felé zakatoló gőzmozdonyokat. Integettünk a felüljáróról. Ezer gombóc fagyit is elnyaltunk. Hat tavaszon csicseregte a rigmust:

„Március, március, sütkérezik a cicus. Hasa és a négy lába, hempereg a napsugárba!” – közben fejét cicásan billegette.

Kutyám már öreg volt, mikor Nyíregyházára kerültem főiskolára. Leveleztünk. Sokat jártam haza – egyszer Pamacskám temetésére. A mozit magára hagyták hulló vakolatával, nyikorgó ajtajával és padjaival. Az eperfát kivágták, hiába is kerestem alatta négyünket… Szilvi csinos nő lett. Büszke is voltam rá itthon, a távolban kicsit féltékeny.

– Tudod mit, Tibi, menjünk moziba! – így kismenyasszonyom.

Már nem emlékszem a film címére, de arra igen, hogy a fruttitól ragacsos kezünk csak néha engedte el egymást. Mögöttünk nem ült senki, így az édességből a nyakára is jutott bőven…

Kint anyja várt minket, öreglány Bogikával ölében, és én a szememben könnyekkel, mert bíztam, hogy Pami is ott lesz valahol az eperfa árnyékában.

 

Azok a régi jó édességek már nem kaphatók, azok a puszik viszont még igen – a kis vöröshajú unokáimtól…

                                                                                                                            Turi Török Tibor

Új hozzászólás