Kegyetlen nyár - Az 1970-es árvíz emlékére

HungaryFirst küldte be 2019. 06. 17., h - 22:14 időpontban

…a Kossuth-rádió az öltözőben hangosan bömbölte a híreket. „Szegednél az éjjel ismét emelkedett a víz szintje!”. Bármennyire is álmosak voltunk az éjszakai műszak után, e hírre felébredtünk. Az öltöző perceken belül zsibongó lett, mindenki mondta a magáét. Néhányan attól féltek a víz elmossa a várost. Emlegették az 1879-es árvizet, melyről legendák terjengtek, s eszembe jutottak a statisztikai adatok…

A város már 1750 óta védekezik a tiszai árvíz ellen. A tápai öregek meséje most megelevenedik előttem, s a víz emelkedése láttán nem is kell sok képzelőerő hozzá..

A víz fekete-szürke-zöld és koszos-barna, mintha ezzel is fitogtatni akarná erejét. A borzalmas látvány hatására dallamosan, ütemesen lüktetnek Petőfi Tiszáról írt sorai, s úgy tűnik egy percre, hogy hiába dolgozott Vásárhelyi a kubikosokkal együtt…

Feljebb haladva a múzeum mögötti kert, a Stefánia hatalmas sártenger, s a fényképező gépek által megörökített szökőkút sem működik. Medencéjét az őszről megmaradt avar béleli.

A nyakunkba szakadt kemény feladat most minden érzést félretesz, csak egy cél van: őrizni a gátat, s megvédeni a várost a pusztulástól.

Álmatlanság, fáradtság lesz úrrá az embereken, s tudják, azért a termelés sem állhat meg. Estére odaállunk a szövőgépek mellé, mások ki a gátakra.

Akik pedig leteszik az őrséget, azoknak jól esik a meleg, puha ágy, mert már napok óta csak homokzsákokon, vagy féllábon állva alhattak.

Álmosítóan zúgnak a gépek. A megrövidült munkaközi szünetekben hangos a dohányzó.

Az éjjel a művezetők egy részét is kivezényelték a gátakra.

Harmadik hete tart a nagy izgalom. A napilapok hasábjain is sorra jelennek meg a tudósítások, de ki ér rá most újságot olvasni?

A külváros és a környék lakói összecsomagolva, állandóan útra készen állnak…

Újra 1879. március 9-e jut eszembe: „ éjjel negyed háromkor kondult a vészharang. Estére pedig mindent elborított a víz. A Zsinagóga tele vízzel, a keresztény templomok menekültekkel. Kende Kanut – az Árvízvédelmi Társaság elnöke – táviratot adott fel: Szeged csak volt, mentünk akit, s a mit lehet”

Hajnal fele odajön a művezető:

Túlórázni kellene. Úgy döntök, vállalom. Ennyit én is megtehetek.

Délután kettőtől másnap reggel hatig tart a műszak. Reggelre nem érzem a lábam sem, egész testem zsibbadt. A megvastagodott fizetési boríték sem vígasztal. Meddig kell még ezt csinálni!? Álmomban én is a gáton vagyok, sodor a víz. Szaladnék, de nem visz a lábam, kiáltanék, de nem jön ki hang a torkomból. Keserűen ébredek….

Gábortól hetek óta nem jön levél, s nekem sincs időm írni. Egy délután mégis hírt kapok róla: éppen itt küzd a töltésen. Alig aludtam néhány órát, de elindulok bevásárló körútra. Az üzletek üresek, az eladók is lézengenek, férfit nem látok egyet sem. Este munkába indulás előtt lemegyek a töltésre. Csak sokára találom meg Gábort. Haja megnőtt, több napos szakálla eltorzítja arcát, szemei karikásak. Átadom a délután vásárolt holmikat, a termoszt a forró teával. A találkozás nem tart tíz percig, de most annak is örültünk, hogy láthattuk egymást. Búcsúzásra sincs idő, máris hívják, menni kell!

A két műszak egyre fárasztóbb. Reggel újabb bevásárlás, egy-két órai alvás, s máris kinn vagyok a gáton. Újra Gábort keresem. Örül a meleg ebédnek, látszik rajta, hogy várt. Nem sokat beszélünk, csak nézzük egymást. Bekapja az ebédet, s máris indulnia kell, várja a feladat…

Egy nap azonban nem ette meg az ebédet. Csak ült a homokzsákok tetején, és mereven nézett maga elé. Idegei felmondták a szolgálatot, vagy valamit megérzett a következő napok öröméből? Június másodika volt, már két hete tartott a tizenhat órás műszak. Napok óta nem olvastunk újságot. Most viszont, mintha győzelmet jelentett volna be a rádió, harsányan zengett az öltöző:

…tetőzött a Tisza!...

Most minden milliméter számított, mely az apadást jelezte. Pár nap múlva Gábor is megjelent. Mint egy krimit, úgy mesélte az árvízi élményeit, tragédiáit. Jólesően zuhanyozott, megszabadult szakállától, és végre jóízűen evett. Elvonult az ár. És vele együtt, mintha Gábor is elúszott volna. Egyre ritkábban jött, majd csak levelek, és már nem is találkoztunk…

Mindketten éltük a magunk életét. Talán tíz év is eltelt, s már nem is gondoltunk egymásra. A Tisza parton felépült egy új gát, s ennek láttán eszembe jutott Gábor, és ekkor, mint egy varázslat, a sors újra összehozott egy pillanatra bennünket. A parton sétáltak. Hihetetlen volt a találkozás ennyi év után. Ő megnősült, gyerekei vannak, és én sem vagyok már egyedül. Zavarban voltunk. Sok mindent kellene mondanunk egymásnak… menni is kéne… maradni is jó volna…

Álltam tétován, majd ő biccentett, és tovább ment családjával. Hosszan néztem utánuk. Akaratlanul a régi képek villantak fel előttem. Főztjeim illata elszállt, mint ahogy a víz is elvonult. Egy gát épült közénk, mint az újonnan épült kőgát… Az utam a Stefánián visz végig. Ősz van, rugdosom a faleveleket, és arra a kegyetlen nyárra gondolok, arra az utolsó együtt töltött estére. Most már vége! Nem jöhet többé ár a Tiszára!

Kegyetlen nyár - Az 1970-es árvíz emlékére
Szeged, Tisza-part a Tisza Lajos körút torkolatánál. 1970. tavaszi árvíz. Fortepan 84573 Év: 1970 Orig: MHSZ

 

Írta: Kurunczi Mária

Hozzászólások

Ott voltam. Nagyon szép nyári nap volt. A tiszaparti sétány kő mellvédjének tetejéhez dermesztően közel volt a folyó vízszintje.

Új hozzászólás