A Felvidékről kitelepítettek emléknapja

Cabe Ferrant írta 2021. 04. 12., h - 05:19 időpontban

„A magyar Országgyűlés 86/2012. határozata alapján azért ezt a dátumot választották, mert a kitelepítetteket szállító első vasúti szerelvény 1947. április 12-én indult el a Felvidékről. Az emléknap tisztelgés „a Beneš-dekrétumok következtében a Csehszlovák Köztársaságból kizárt, Magyarországra telepített mintegy százezres magyarság” előtt.”

„Ha Csehszlovákia a magyaroktól jövőjének biztonsága érdekében meg akar szabadulni, ami lehet egy nagyon helyes felfogás, akkor csupán a határt kell megfelelően kiigazítani, és nincs szükség arra, hogy embertelenül a lakosok százezreit mozdítsák ki helyükről.” - szólt a magyar kormány válasza, mikor 1945-ben, csehszlovák részről felvetődött a lakosságcsere gondolata.

A nyugati szövetségeseknek semmi kifogása nem volt az 1938-as első bécsi döntés alapján meghúzott határok ellen. A „Nagy Testvér”, a Szovjetunió viszont mereven ellenezte, hogy a háború után is érvényben maradhasson ez a háború elött kötött megállapodás. Mivel mind Magyarország, mind Csehszlovákia – Jaltának „hála” - szovjet érdekszférának minősült, Európa „boldogabb” felén nem sokat törődtek azzal, mi lesz középeurópai népek, kisebbségek sorsa.

Mint ahogy azzal se sokat foglalkoztak, hogy Eduard Beneš,  a dekrétumairól elhíresült – vagy inkább hírhedtté vált – politikus már a háború alatt azért lobbizott Londonban, hogy a háború után majd nemzeti alapon vakarhassa össze a szétesett Csehszlovákiát. 

„A Beneš-dekrétumok tágabb értelemben a második világháború utáni csehszlovák államiságot megalapozó, 143 elnöki rendelet. Gyakrabban csak azt a 13 jogszabályt nevezik így, amelyek a csehszlovák nemzetállam megteremtése érdekében az ország területén élő németek és magyarok kollektív bűnösségét rögzítették. Az e dekrétumok alapján a német és magyar kisebbséggel szemben alkalmazott bánásmód összeegyeztethetetlen volt az emberi jogokkal, ellentétes volt a nemzetközi jog általános elveivel, a diszkrimináció és a kényszermunka tilalmával, továbbá a tulajdon sérthetetlenségének elvével.” (Wikipédia)

Az 1945. augusztus 2-án kiadott 33. számú rendelet kimondta:

"Azok a német vagy magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok, akik az idegen megszálló hatalom jogszabályai értelmében német vagy magyar állampolgárságot szereztek, az ilyen állampolgárság megszerzésének napján elveszítették csehszlovák állampolgárságukat. (...) "A többi német vagy magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár e dekrétum hatályba lépésének napján elveszti csehszlovák állampolgárságát." (A köztársaság elnökének 33/1945. dekrétuma - részlet)

A háborúnak vége volt. Csehszlovákia a szövetségesek szemében Németország áldozatának számított, Magyarország pedig legyőzött, ellenséges országnak, „Hitler utolsó csatlósának”, a magyarok pedig „bűnös nemzetnek”. E helyzetben nagyjából annyi esélye volt Gyöngyösi János külügyminiszter felvetésének, miszerint Magyarország szívesen fogadja vissza - a területekkel együtt – a magyarokat, mint elhízott levelibékának az éhes gólyával szemben.

A két tárgyaló fél természetesen nem tudott megegyezni, a csehszlovákok ragaszkodtak a lakosságcseréhez, a magyar fél pedig a háború előtt kötött egyezményekhez. A magyarok levélben értesítették Angliát, az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót a tárgyalások sikertelenségéről. A szovjet fél válaszra sem méltatta őket, a nyugatiak pedig azt felelték, bármiben is állapodnak meg a felek, ők azt el fogják fogadni. De a határrevíziót – a „derék” Beneš fáradhatatlan munkájának hála – ők se vették volna valami szívesen.

A magyar tárgyalóküldöttség javaslatai sorra süket fülekre találtak, a csehszlovákok konokul ragaszkodtak a lakosságcsere gondolatához. Így született meg a csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezmény, 1946. február 27-én.

„Dél-Szlovákia földje, ahová le akarunk telepíteni benneteket, ragyogó, bőven termő, zsíros földű síkság… Az a föld csak a szlovák ember dolgos kezére vár, aki szeretettel művelné meg. Rátok vár! Hív benneteket! Gyertek! Jelenjen meg a ti arcotokon is annak az embernek a nyugalma, aki büszkén áll a saját földjén. Sorakozzatok fel a jó, nyugodt szlovák parasztok sorába!” (Részlet a Sloboda című magyarországi szlovák lap felhívásából)

Félreértés ne essék, a reklámban szereplő Dél-Szlovákia a magyar Felvidéket jelentette…

A lakosságcsere - a megállapodás szerint - egy az egyhez arányban történt volna, azaz ugyanannyi felvidéki magyart költöztettek volna át Magyarországra, ahány szlovák települt át az új országba. És mindenki vihette volna minden ingóságát…

De az gyorsan kiderült: ez azért nem egészen így van. 

Mikor 1947. április 27-én megkezdte a nem „reszlovakizálódott” magyar nemzetiségűek deportálását, érdekes módon a jobb anyagi helyzetben lévő családok kerültek először vonatra – természetesen a szegényebbek sem „úszták meg”, csak tőlük nem volt annyira sürgős szabadulni. Mert mit lehetett elvenni a nincstelenektől?

Ráadásul az egyezmény cikkelyei között szerepelt olyan is, hogy a „nagy háborús bűnösöket” és „kis háborús bűnösöket” egyoldalúan is áttelepítheti a csehszlovák fél. Abban az időnem meg könnyen ment, hogy valakire ráhúzzák, hogy háborús bűnös - a rossz nyelvek szerint elég volt, ha valaki integetett a magyar honvédek kassai bevonulásán, és máris háborús bűnösnek tekintették.

Meg azok a fránya ingóságok… A deportáltak persze amúgy sem lettek volna képesek mindenüket magukkal vinni, de azért azt érdemes átvizsgálni, mit lopnának ki az országból ezek a gyanús elemek… Vladimir Clementis külügyi államtitkár végül mind közönségesen kijelentette, hogy a kitelepítendő magyarok mégsem vihetik magukkal ingóságaikat. 

Még az járt jól, aki Magyarország felé vehette az irányt. Sok felvidéki magyar családot ugyanis az elnéptelenedett Szudéta-vidékre – innen már áttoloncolták a németeket Németországba, ha nem menekültek maguktól – „költöztettek” át. Itt lehetőségük volt az újdonsült cseh „telepeseknél” cselédként, esetleg kényszermunkában robotolniuk. 

Szép, igazságos ügy volt ez. A magyarországi szlovákok körében a nacionalista szervezetek kampányoltak, hogy minél többen települjenek át – vagyonukkal együtt -, míg odaátról „eszed, nem eszed, ez van” alapon rakták fel az embereket a vonatra, legtöbbször annyi motyóval, amit a kezében el tudott vinni.

Az már csak hab a tortán, hogy a határ túloldalán kicsit sem ragaszkodtak az „egy az egyhez” arány betartásához, míg itthonról 60 000 szlovák jelezte, hogy menne, addig odaátról 76 000 magyart küldtek át. És nagyon nagy szerencséje volt annak a családnak, mely egy áttelepült szlovák család helyén kezdhette meg új életét…

 

Forrás: Wikipédia; Rubicon.hu; Origo.hu; Adatbank.sk.

Borítókép: 1947. Galánta, felvidéki magyarok kitelepítése. / Fortepan 32734.

Új hozzászólás