Adjátok vissza a hőseimet

Cabe Ferrant írta 2021. 05. 02., v - 19:43 időpontban

Egészen kis srác voltam még, mikor a nagymamámtól kaptam három szürke kötetet. Nem új könyvek voltak, öregek, viseltesek. Tán már több nemzedéket is kiszolgáltak. Móra Ferenc írta mesék, mondák, történetek kerültek így a kezembe. Egy nép, egy nemzet – a magyar – történelme, legendái.

Mit mondjak, Hölgyeim és Uraim? Le voltam nyűgözve. Csodát kaptam ajándékba. Nem tudnám megmondani hányszor olvastam el újra és újra azokat a sztorikat. Volt, amelyikért rajongtam, mások kevésbé tetszettek, aztán ahogy nőttem – szeretném messzire kerülni az „okosodtam” kifejezést -, néha változott a véleményem.

Emlékszem, az egyik novellának egy jókora ötöst is köszönhettem, magyar irodalomból. Azt adta házi feladatnak szívemnek kedves magyar irodalom tanító nénije, hogy írjunk otthon egy mesét, mondát, olyasmit, amit mi szeretnénk olvasni. Amennyire emlékszem – többet is felolvasott az osztály előtt – ezek meglehetősen elvetemült dolgozatok voltak…

Az enyémet olvasta fel utoljára. Mint a legjobbat…

Naná, hogy az lett a legjobb! Az ötletet, a történet fordulatait egy az egyben koppintottam Móra Ferencnek a Hung váráról szóló novellájából. Már kiskorúnak is nagy hóhányó voltam… Ezúton is: elnézést a szerzőtől a pofátlan plágiumért, amellyel egy nagy ötöst „kerestem”. Később tudtam meg, hogy Móra pedig a Gesta Hungarorumból vette az alaptörténetet, azt írta újra, zseniálisan.

Azóta eltelt – sajnos – jó sok esztendő. Nagyot fordult a világ és furcsult is rendesen. Senki, vagy csak nagyon kevesen beszélnek a hősökről.

Egyfelől az a vélemény, ha valami magyar, az csak büdös lábszagú és bunkó lehet. A másik véglet szerint meg a passzátszelet is magyar találta fel, és ha nem tette volna, most sosem jönne el Indiában a monszun.

Szerintem meg mind a kettő marhaság. Nem kell azt hazudnunk, hogy mi vagyunk a világon a legtehetségesebbek és a legjobbak. (Ezt úgyis mindenki tudja – de ez most csak vicc volt.) Van, amikor igen és van, amikor nem. Van, amiben igen és van, amiben nem.

De van egy csodálatos kincsünk, ami senki másnak nincs.

A múltunk.

Nem kell belerévednünk és elmúltán keseregnünk, de elfelejtenünk, megtagadnunk sem szabad.

Emlékezni kell a hőseinkre, akik nem is voltak mindig annyira magyarok. Némelyikük egyáltalán nem, vagy csak alig tudott magyarul. Most hozzam fel példának Bem apót, vagy az aradi tizenhármak némelyikét? De ők akkor is a mi hőseink voltak. Magyarok. Ha nem is ezen a földön születtek s édesanyjuk nem magyarul tanította őket szólani. A mi hőseink, épp úgy, mint a nagy erejű Kinizsi Pál, akiről népmeséket mondanak, vagy az Arany János megénekelte Toldi Miklós.

Nem csak pofára esések voltak a történelmünkbe – na, jó, volt abból is elég -, de dicső pillanatok is. Kár az ilyesmit veszni hagyni, elfelejteni. Tovább kell mesélni a mondákat, regéket, tovább kell adni a legendákat. Emlékezni kell a nagy eseményekre, a nagy emberekre. És a nagy gazemberekre is… Nem kell eltagadni a múltból a régi dicsőséget, de a régi vércikit sem.

Tovább kell adni a legendákat.

„Azok, akik nem emlékeznek a múltra, arra kárhoztatnak, hogy megismételjék azt” – mondta valaha egy George Santayana nevű úriember és piszkosul igaza volt.

És hogy még villogjak, milyen marha művelt vagyok, még egy idézet, egy cím:

„Adjátok vissza a hegyeimet” – írta Wass Albert.

Adjátok vissza a hőseimet?

El se tudtátok venni őket…

„Európa közepén nincs többé haza, kerékbe törte vágyait gyilkosok hada Gyűrű fogta szegény magyart, folyt, csak folyt a vér, Vértanúkról szól e dal, s tán nincsen más remény

Csak a költő, ha visszatér, a költő ha visszatér, Míg a földön ember él, a költő visszatér Hol ember él, hol ember fél, a költő visszatér, Hol magyar él, hol magyar fél, Petőfi visszatér” (Páskándi Géza - A költő visszatér)

 

 

Borítókép: Flickr / Gábor Tóth / Rebirth of a Hero / Equestrian statue of Artúr Görgey by László Marton.

Új hozzászólás