Amikor egy öreg kuntól is tanulhatunk...

Zetényi-Csukás… írta 2021. 05. 06., cs - 19:21 időpontban

REDEMPTIO! REDEMPTIO!

-Amikor egy öreg kuntól is tanulhatunk-

 

A két hatalmas erejű egymásnak ment kunt, s jászt nem tudták széjjel választani öten sem az ivó előtti réten. Úgy harcoltak azok egymással, mint veszett farkasok, akik egymás vérére szomjaznak. 

A tisztes férfiúi párviadalt, a legény-párbajt el tudta fogadni a könnyen forró jász-kun vér, de a „hiriget” és a „gyilokig tartó” viadalt soha nem engedte a nemzetségük tisztessége. Ám most olyan erős volt a szenvedélye a két legénynek, hogy nem bírták a sok népek megteremteni a békességet.

Ekkor érkeztünk meg, én és az öreg Kotogu. Jómagam a háta mögött bújtam meg, megijedve a virtustól és a patakokban ömlő vértől. Felmentésem erre egy lehetett; alig voltam vagy kilenc esztendős a kunsági homokon.

Kotogu az ingujjából előrántván a kunbuzogányt, csak egyetlen szót mondott ki a száján a kisebb tömegnek, amire legnagyobb megdöbbenésemre a küzdők azon nyomban elengedték egymást, s magukat megszégyellve, fejüket meghajtották az idős tanítóm előtt. Kotogu még valamit mondott nekik a kunok nyelvén, majd az előbbi ellenségek egyszeriben kezet nyújtottak egymásnak. Az öreg intett egyet és a csődület – mintha ott sem lett volna – rögvest szétszéledett.

Megilletődve néztem tanítómra és gyermeki agyam nem tudta felfogni, hogy Kotogunak honnan és miből való hatalma van a konok kun harcosokon, hiszem ő alig 60 kg és a birkózóknak még az álláig sem ért fel. Ajkamat rágva szedtem össze minden bátorságomat, hogy tőle magyarázatot nyerjek a számomra megmagyarázhatatlanra:

- Idős Testvérem, mondd mit mondtál a viaskodóknak, hogy hatalmad lett rettenetes erejük felett?

Az öreg nagyot fújtatva a térdére vett és elmondta nekem „hatalma” történetét:

- Tudod, Fiam, a vetélkedésnek, a „kakaskodásnak” ideje van, mikor legény az ember, de egymás vérét nem húzhatja kun a kunnak vagy jásznak!  Régtől való törvényünk van, hogy mikor a bajban kimondjuk a „redemptio”-szót, akkor minden kun és jász testvér az őseire való tekintettel megjuhászodik. Lehet bármekkora is az ellenérzés, a „redemptio” mindent felülír.

Elkerekedő szemekkel bámultam magam elé. Kilenc esztendős lélekkel soha nem hallottam én a redemptio-ról, vagy mi a csodáról. Az idős kun megsajnálhatott, mert szelíden megsimogatta barna kobakom, és elmondta nekem a kunok erről szóló, alig ismert történetét. Jómagam nagy odafigyeléssel és mély tisztelettel hallgattam igéjét:

- Amikor Habsburg Lipót 1702-ben rútul zálogba adta 500 ezer rajnai forintért a Német Lovagrendnek a Kiskunságot, Nagykunságot meg a Jászságot, akkor a kunok meg a jászok elveszítették minden jogukat, amit évszázadokkal előbb nyertek a magyar királyoktól. Lipót és a másik Lipót (Kolonits Lipót bíboros) csúnyán elveszejtette a népünket, így nem csoda, hogy Rákóczi vezérlő fejedelem vezette szabadságharcban a kunok Bakó István urunk zászlaja alá állottak, hogy nehéz sorsukból a Habsburg-udvarnak valamit visszaadjanak. 

A szabadságharc utáni véres megtorlások sem segítették az osztrák császárokkal és a Német Lovagrenddel a békét, így a kunokkal-jászokkal a lovagok nem bírván, az 1730-as években eladták a kun s jász földekhez való jogukat az Invalidus-háznak.

A mieink élete ettől sem lett sokkal jobb, mígnem 1744-ben megindult a második sziléziai háború, amelyben a jászkun fegyverekre is erőst szükség volt. 

Ekkor mentek alkuba a fajtánkból valók a Habsburg Mária Teréziával, melyben vállalták, hogy ezer fős had kiállítását, ill nagy szükség esetén újabb ezerét, továbbá, hogy visszafizetik a hajdani 500 ezer forint eladási árat és akkor újra szabadok lehetnek.

Mind a 25 jászkun település megkezdte a gyűjtést a szabadságukért. Az asszonyok minden arany és ezüst ékszerüket beadták a közösbe, a férfiak még a mente-láncukat is, de minden értéküket adták az elérendő célért. Vért izzadva, hatalmas munka árán – jász és kun összetartva – végre összejött a verejtékkel megszerzett pénz. 

1745-ben Mária Teréziától így vettük vissza a szabadságunkat. Ezt a szerződést hívjuk redemptio-nak, vagyis megváltásnak. Megváltottuk magunkat, mint egykoron bennünket is megváltott Krisztus urunk…

Idáig jutva a beszédjében, Kotugu elhallgatott, én meg elkerekülő szájjal tovább kérdeztem őt:

- Idősebb Testvérem, mondd meg nekem, hogy mikor kimondtad a redempti-ót, akkor miért hunyászkodtak meg a bivalyerős legények, hogy tőled megféltek?

Úgy villant az öreg szeme, mint a réti farkasé:

- Azért Öcsém, mert a jászkun nem mehet a jászkunnak, csak összetartással érhetünk célt! Van annyi ellenség, hogy ha mi is magunkat tépnénk, mind elvesznénk. Erre emlékeztet bennünket a redemptio szó. 

Ha meghallod és nem engedelmeskedik a jászkun a békének, akkor régen kitagadták, „rideggé lett”, még a faluból is mennie kellett. Így volt bizony, így!

Sokáig és sokat beszélgettem s tanultam Kotogutól. A múltról, a jelenről és a jövőről is. És még valamiről! 

Arról, hogy a kun-jász származástudat mellett mára mind magyarok lettünk, tisztességgel beilleszkedtünk. Így hát minden magyar a testvérünk. Jó lenne, ha a redemptio kimondása nélkül is össze tudna fogni újra ez a csodálatos nemzet, jászként, kunként, székelyként, palócként, svábként, magyarként! Mert, ha ez meglesz, akkor Magyarország újra nagy lesz, és nem bír el velünk egyetlen ellenség sem!

Ezt tanította nekem az idős kun és én ittam a szavát. Akkor fogadtam meg, hogy a redemptio minden évfordulóján, újra és újra megismétlem Kotugu bölcs, megfogadni való javaslatát:

- Magyarok, béküljetek meg egymással és nektek senki ellent nem állhat!

Így volt ez 1745-ben is, napra pontosan 276 esztendeje, május 6-án, mikor a kunok-jászok visszakapták a szabadságukat.

Isten segítsen bennünket és óvja Magyarországot, hogy Kutogu kérése végre halló fülekre és nyílt szívekre találjon!

 

Zetényi-Csukás Ferenc

Új hozzászólás