Csaba királyfi ünnepe

Cabe Ferrant írta 2021. 05. 30., v - 10:58 időpontban

Május 30. egészen 1944-ig Csaba királyfi ünnepe volt, katonai ünnepnek számított, mint a marosvásárhelyi Magyar Királyi „Csaba királyfi” Honvéd Gyorshadnemi Hadapródiskola iskolanapja. Aztán felhagytunk a székelyek legendás vezérének ünneplésével. Ennek okairól tán többet tudhatunk, mint a legendás hősről, akinek élete a a regék homályába vész. 

Van olyan elmélet is, mely szerint valójában nem is létezett, alakját több – talán három – időben és térben egymástól távol élő személy alakjából „gyúrták” össze.

A Wikipédián mindjárt négy, egymástól élesen különböző, komoly történelemtudósoktól származó elmélet is olvasható arról, ki volt, vagy ki lehetett Csaba királyfi.

Valamelyik elmélet biztosan igaz – vagy épp egyik sem -, azaz ebben az esetben „megáll” a tudomány. De ahol a tudomány megtorpan, ott nem áll meg a költészet, a mese, az irodalom.

 

„Ott láttam a hősök ifjabb ivadékát 

S föltűnni borongó Etele árnyékát, 

Nagy messze vetődni a hun temetőre, 

Hogy már deli napjok hajlott lemenőre; 

Ott barna Csabát a szőkébb Aladárral 

Etel nagy örökjét kísérteni vállal, 

Míg harcz riad, imé! Kelem átkos földén, 

Holdfogyton is áll még, mely támada töltén - 

S a nemzeti vészből egy marad fen: Csaba, 

Csaba, e nagy éjnek bujdosó csillaga.”

– írja Arany János Csaba királyfi című, töredékes művében.

 

„Eltemették nagy pompával Attilát. Hármas koporsóba tették a testét: arany volt az első, ezüst a második, vas a harmadik. Folyó partján mélységes gödröt ástak, le a víz feneke alá. Ide eresztették le a hármas koporsót, s hogy emberi kéz meg ne háboríthassa, s meg se tudhassa soha senki, hogy hová temették: rabszolga népekkel ásatták a sírt, ezek földelék el, s egymást le kellett gyilkolniok...

Hiszen alig földelték el Attilát, megmozdultak mindenfelől a legyőzött népek. Ám jól tudták, hogy nem bírnak a vitéz hunokkal másként, csak ha egymás ellen tüzelik Attila fiait. Az ármányos Detre vitéz volt az első. Ez még mindig a homlokában hordta a nyilat, melyet Bendegúz lőtt volt bele. Homlokában a nyilat s szívében a bosszút. Még akkor megfenyegette Bendegúzt:

- Megállj, ezt a nyilat megkeserüli még a hetedik nemzetséged is!

Ment egyenest Aladárhoz, s mondta neki:

- Hát te engeded legidősebb létedre, hogy Csaba, a legkisebb legyen a hunok királya! Téged illet a királyság Isten és ember előtt.

Mondta Aladár:

- Igazad van, Detre, de az édesanyám akarta így. Neki pedig Isten rendelte, hogy az légyen a hunok királya, amelyiknek csókjára felnyílnak a szemei.

- Ó, te világ bolondja, te! - mondá Detre. - Hát nem vetted észre, hogy anyád mindég Csabát szerette a legjobban? Ha téged szeretett volna jobban, a te csókodra nyíltak volna föl a szemei.

Megmaszlagosodott ettől az ármányos beszédtől az Aladár feje. Elhitte Detrének, hogy megcsalta őt az édesanyja. Mindjárt megüzente Csabának: küldje az ő sátrába az Isten kardját, mert ott van annak a helye.

Visszaüzent Csaba:

- Az Isten kardja a hunoké, bátyám. Sem az enyém, sem a tiéd.

- Hát ha szépszerével nem adja, elveszem erővel - mondá Aladár.

Két pártra szakadtak a hunok, az egyik rész Csaba, a másik Aladár mellé állott. De fölkerekedtek a gótok is s mindenféle meghódított népek, hanem az ármányos Detre kitanította őket, hogy egy rész pártoljon Csabához, a más rész Aladárhoz, egymást azonban ne bántsák, csupán a hunokat öljék, gyilkolják, mikor a két tábor összeütközik.” – regéli tovább a történetet Benedek Elek A Hadak útja című művében.

A Rikahegy környékén megtelepíté életben maradt népét a királyfi, kimérte határaikat, a meddig bűvös bájos anyja megjósolá, megtanítá őket hová épitsenek várakat, falvakat, mozgó sátorok helyett kőből és faderekakból állandó lakhelyeket, mert ő nekik itten kell ezután élni.

- Meddig a tűz hideg nem lesz, meddig a folyó le nem foly, meddig télre tavasz derül, meddig égből jön az áldás, addig jó népem itt székelj.

És lett e nép neve Székely.

Csaba odagyűjté őket maga körül, s nagy áldást mondott reájuk.

- Töltsétek be ezt a földet, s legyen boldog, ki itt lakik: hős a férfi, hű az asszony; otthon béke, künn dicsőség; Isten lelke minden házon, Úr áldása minden földön. Soha el ne muljatok innen.

S lám azóta hány év elmult! ezernyi ezer esztendő! s a jó székely nép szivében még most is él Csaba jós beszéde. El nem hagyja saját földét, él munkával, szegénységben, s ha elmegy is, ha úr lesz is, meg csak vissza kivánkozik, elhagyott hegyei közé.

- Mi pedig elmegyünk tova, - mondá Csaba, az egyre halványuló hullahősöknek. - Vissza oda, hol a tengerparton szittya testvérek legeltetik méneiket, hol a vad hun íjász, tegze idegét pergetve, dalol álmodott csatákról. Otthon jó lesz majd alunni tenger mormogása mellett, paripák dobogása alatt. Oda jöttök velem vissza.

Az elmaradók búsan sóhajtottak fel erre:

- Hajh, ne hagyjatok itten bennünket. Hova leszünk ennyi idegen nép között? még gyökeret sem verhettünk a földben, már is kitépnek bennünket iziglen.

Csaba felemelé kivont pallosát az égre és szólt a hun vezérekhez:

Íme lássátok, hogy e kard bűverő legyen kezetekben. Vegyétek át azt én tőlem s hogyha nagy veszély fenyeget, hívjatok bennünket általa. Ha a légbe vágtok azzal, szél megállít bennünket utunkban, s visszatérünk, megsegítünk; ha a folyót megütitek vele, kiárad az és utunkat állja, s visszajövünk, csatát verünk; s ha leszúrjátok a földbe nagy veszedelem idején, megrázkódik az alattunk s jelen leszünk, nem hagyunk el.

Azzal bucsút véve tőlök, a hidegen holt bajnokok megölelték elmaradó társaikat, középre vették a királyfit s mint zúgó szél, mint tengermoraj, elenyésztek a láthatáron.

Mentek, mentek: alig értek a szomszéd ország határáig, midőn vad szél kerekedett ellenük, mely majd lehányta őket lovaikról, az ősz úr, a vén Nemere zuzmarás szakálla havat, deret rázott szemeik közé.

Álljatok meg.

Már ekkor a székely népet megtámadták vad szomszédok; el kellett volna veszniök a túlnyomó ellen miatt.

A holt hősök gyorsan visszafordulának, megjelentek a harcztéren, sebesebben a viharnál, mint a pozdorja omlott szét előttök a táborzó ellen; kitisztult a székely határ.

Csaba és holt vitézei másodszor is útra keltek.

Mentek, mentek három nap és három éjjel; harmadik nap reggelére egy nagy folyóvízhez értek, mely úgy kiáradt előttük, mintha tengerré vált volna.

Vissza ismét! Veszély van Székelyországban! dákok, kvádok, marahánok barom csoportja tört rájok.

Oh szegény nép!

Újra visszatért robogva az eltávozott halott had, zászlóik megjelentek újra a láthatár felhői közt, mintha magok is a felhők közt járnának immár, s a fénytelen kopja, dárda lekaszálta, learatta a felcsődült ellenséget; elfutott, a ki megmaradt.

Békével mehetett tova harmadszor a hullatábor! hetek mulva, havak mulva elért a tenger partjára, hol az ősz Bendeguz vezér százötven esztendőt élt már, s uralkodott a honn maradt hun nemzeten.

Csaba vitéz elbeszélte Attila viselt dolgait az ősz fejedelem előtt. Az búsan hallgatott reá; nem jobb lett volna-e Attilának nem születni, annyi vitéznek meg nem halni?

A hazatért halottakat azután eltemették szépen, zúgó tenger zöld partjára, lengő kopjás sírok alá, egymás mellé valamennyit.

Még tán első álmukat aludták ottan, egyszerre megrázkódott alattuk a föld, felköltve őket koporsóikban.

- Fel a földből; fel a sírból! Nincs még idő az alvásra! Előre örök vitézek, veszélyben van Csaba népe.

S előtámadtak a sírból mindannyian, lerázták magukról a port, megemelték rozsdavette kardjaikat, felnyergelék csontvázzá vált méneiket; s még egyszer rajtahajtottak a hun testvérek elleneire, s meggázolák, megtiporták azt úgy, hogy az otthon maradt csecsemő is megsiratta harczaikat." – fejeződik be Jókai Mór Regék című alkotásában a történet.

Befejeződik?

 

Hiszen ma is éneklik:

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,

Göröngyös úton, sötét éjjelen,

Vezesd még egyszer győzelemre néped,

Csaba királyfi, csillagösvényen."

– Székely himnusz – Vers: Csanády György, zene Mihalik Kálmán. 

 

Források: Wikipédia; Jókai Mór - Regék; Benedek Elek - A csodaszarvas; Magyar elektronikus könyvtár (MEK.OSZK.HU); Arany János Csaba királyfi-jának töredékei (Epa.oszk.hu)

Új hozzászólás