Magyar huszárok az Elbánál

Cabe Ferrant írta 2021. 05. 31., h - 06:20 időpontban

Miután V. Károly német-római császár I. Szulejmán török szultánnal 1545-ben tizenöt évre szóló fegyverszünetet kötött, úgy vélte itt az ideje, hogy rendbe tegye birodalma belső ügyeit. 

A legelőször is a terjedő reformációval kellett kezdenie valamit. Mint hithű katolikus, akit maga a pápa koronázott német-római császárrá - ő volt az utolsó császár, akinek a pápa tette a fejére a koronát – nem tűrhette az „eretnek” tanokat. Persze – mint majdnem minden vallásháborúban – itt sem csak a vallásról volt szó. Leginkább a hatalomról meg a pénzről… A német választófejedelmeknek, rendeknek, de még a polgároknak is igencsak tetszett az egyházi hatalom és vagyon világiasítása, a szabadulás a pápai és az ezzel járó császári befolyás alól.  

Az meg kinek tetszik, ha kihúzzák alóla a birodalmát?

V. Károly, miután nem tudott tárgyalásos úton megegyezni a János Frigyes szász választófejedelem és Hesseni Fülöp tartománygróf vezette protestáns ligával, úgy döntött fegyveres úton rendezi az ügyet. Elvégre III. Pál pápa is erre bíztatta, s hogy a pápa mennyire nem a levegőbe beszélt,  annak ékes bizonyítékul szolgált, hogy jelentősebb katonai kontingenssel is megtámogatta a császárt. Ha már támogatásról van szó, meg háborúról, a másik Habsburg uralkodó, I. Ferdinánd magyar király sem maradhatott ki sorból. Ő pedig olyat tudott hozzátenni V. Károly hadseregéhez, amilyet addig még nem láttak Nyugat-Európában. Magyar könnyűlovasokat. Huszárokat.

Hogy pontosan hányan is lehettek a magyar huszárok, arról eltér a források véleménye. A Nyáry Ferenc vezetése alatt álló egység létszáma 900-1600 fő közé tehető, több tekintélyes főúr is csatlakozott a hadhoz.

Az azon tájon szokatlan, magyaros viselet, a sáfránnyal aranysárgára festett lovak elég nagy szenzációt keltettek. Aztán kiderült, hogy a magyarok nem csak öltözködni tudnak… A császári sereg legütőképesebb egységét a magyarok alkották. Tán köztük is voltak protestánsok, de ez nem sokat számíthatott, részükről inkább a bajtársiasság és a – már hagyományosnak mondható – németgyűlölet többet nyomot a latban.

Míg a császári haderő lassan gyülekezett, a másik fél, a schmalkaldeni szövetség – hogy mennyire nem csak a vallásról volt szó, az is bizonyítja, hogy a szövetség tagja volt a színkatolikus Bajorország is -, se kapkodta el dolgot. A sereg lendületesen vonulgattak ide és oda, gondosan kerülve minden komolyabb összecsapást.

A törökellenes végvári harcokban megedződött huszárok képezték a császári sereg előőrsét. Tán elmulasztották velük közölni, hogy mennyire kéne előre menniük, mert, mivel az ellenségnek mindenütt csak hűlt helyét találták, 1546. október 23-ára egészen Adorfig eljutottak. Biztos, ami biztos, egyetlen lovasrohammal elfoglalták a kőfallal körbevett, de kevéssé védett várost, a polgárokat feleskették Ferdinánd hűségére, előírásszerűen fosztogattak kicsit a környéken aztán visszatértek a fősereghez. 

A Vogtland tartomány védelmével megbízott Wolf von Gräfendorf a huszártámadás hírére visszatért Adorfhoz, hogy ott várja be – azt tán csak ő tudta miért? – a csehek támadását.

Csehek helyett azonban ismét a magyarok köszöntek be. November elsején Nyáry Ferenc vezette rohamra ugyanazt a huszárcsapatot, amelyik már egyszer megszállta Adorfot. A huszárroham ellen sem a védsáncok, sem a lassan tüzelő lőfegyverek nem bizonyultak valami hatásosnak. A magyarok kiűzték állásaikból az ellenséget és iszonyatos pusztítást vittek véghez soraikban, pedig a csatában mindössze, körülbelül 300 huszár vett részt. Az ő veszteségük alig néhány – állítólag két-három – főt tett ki, míg az ellenség közül 1200-an vesztek oda és a huszárok 500 foglyot is ejtettek.

Jól jelzi a magyar huszárok itt megalapozott, félelmetes hírnevét, hogy a császáriakat vezető Móric herceg a későbbiekben ragaszkodott hozzá, hogy a huszárok az ő seregtestével maradjanak. Kíméletlenségük hírét használta fel arra, hogy az ellenségtől harc nélküli megadást kényszerítsen ki.

Bár Ferdinánd király és Móric herceg sürgették V. Károlyt, hogy egy erőteljes támadással fejezze be a háborút, az addig habozott, bizonytalankodott, míg a liga seregei lassan kezdtek tért nyerni és visszafoglalni az elveszített területeiket.

A döntő ütközetre végül 1547. április 24-én, Mühlbergnél került sor. Mivel Nyáry Ferenc betegsége miatt kénytelen volt hazatérni, ekkor már Bakics Péter vezette a huszárokat. A két szemben álló sereget az Elba választotta el egymástól. János Frigyes, aki először azt hitte, hogy csak Móric alábecsült csapataival áll szemben, felismerte a valós veszélyt és visszavonulást rendelt el. 

A császáriaknak viszont, egy elfogott, helyi menekülő polgár segítségét sikerült gázlót találniuk a folyón. A gázlón vagy ezer könnyűlovas kelt át sebesen. Egy részük a gázlót biztosította, hogy a sereg többi része is átkelhessen, a másik felük pedig a protestáns had üldözésére indult. A kibontakozó támadás mérlege: a visszavonulók mintegy 3000 ember veszítettek, míg az üldöző németek, spanyolok és huszárok vesztesége alig érte el az ötven főt. 

Az ellenséges vezérek többségét sikerült elfogni. Így járt a fővezér, János Frigyes szász választófejedelem is, akit egy pécsi magyar huszár, bizonyos Luka József ejtett fogságba. A protestáns vezér bátor ember lehetett, már több sebből vérzett, de nem volt hajlandó megadni magát. Végül egy odaérkező német lovag, Thilo von Throta mentette meg az életét, előtte már hajlandó volt letenni a fegyvert a kevély fejedelem.

A magyar huszárok e távoli földön szerzett dicsősége, félelmetes hírneve hozzájárult ahhoz, hogy egyre több helyen jelenjék meg az új kor harci igényeinek megfelelő, mozgékony könnyűlovasság. 

 

Források: Wikipédia; Mult-kor.hu; Index.hu; Guitman Barnabás - Fejezetek a schmalkaldeni háború történetéből.

A borítókép forrása: Magyar könnyűlovasok a 17. század elején (G. Huffnagel rézmetszete).

Új hozzászólás