A varsói felkelés

Cabe Ferrant írta 2021. 08. 01., v - 13:45 időpontban

1944. augusztus 1-én robbant ki a varsói felkelés, melyet az Armia Krajowa (Honi Hadsereg) irányított a német megszálló csapatok ellen.

A felkelés kirobbantását arra az időpontra időzítették, amikor a szovjet csapatok megközelítették Varsót. A Honi Hadsereg célja az volt, hogy még a szovjetek előtt felszabadítsák a fővárost és megerősítsék a lengyel függetlenséget a háború végéig működő Lengyel Földalatti Állam kormányának hatalomra juttatásával.

A felkelés 63 napja alatt a felkelők által ellenőrzött területeken döntéseiben szabad, és demokratikus lengyel állam működött Varsóban. Legális hatósággal, közigazgatással és hadsereggel. Működött a lengyel igazságszolgáltatás, a rendőrség és a politikai pártok (azok is, amelyek a Londonban székelő kormány ellenzékét képviselték). A város minden kerületében megalakultak a felkelési önkormányzati szervek, amelyek a házbizottságok közvetítésével működtek. A bizottságok felelősek voltak a tűzbiztonságért a légvédelemért és a közbiztonságért, a népjólétért, közös konyhák szervezéséért, kútásásért, romeltakarításért, temetkezésért és tájékoztatási tevékenységért. A cserkészek postai szolgálatot szerveztek meg, amelyet a hatóság hivatalosan elismert. A felkelők által ellenőrzött Varsóban több mint száz lapot adtak ki, amelyek nemcsak a harcok lefolyását követték, hanem közzétettek egyéb tudósításokat is, kulturális cikkeket, dalokat és költeményeket. A felkelők rádióállomást is üzemeltettek.

Hitler tudomást szerezve felkelés kitöréséről, parancsot adott Varsó földdel egyenlővé tételére és a lakosság teljes kiirtására. Von dem Bach-Zelewski szerint, minden varsóit meg kellett ölni, nem volt szabad foglyot ejteni. Varsó lerombolása elrettentő példaként kellett, hogy szolgáljon egész Európa számára. Végeredmény: 170 ezer civil varsói meghalt a felkelésben, közülük kb. 60 ezren a németek által végrehajtott kivégzések áldozatai voltak. A fogságba esett felkelőket rendszeresen megölték, annak ellenére, hogy azok nyíltan harcoltak és a hágai egyezményeknek megfelelő katonai jelzéseket viseltek.

A németek már a felkelés első napjaitól kezdve nem kímélték a foglyok és a polgári lakosság életét. A helyzet romlott, amikor megérkeztek a németeket felmentő csapatok. Wolában a Reinefarth- és Dirlewanger-egységek néhány nap alatt (különféle források szerint) 38-tól 65-ig ezer embert gyilkoltak meg. Ochotában pedig a RONA katonái emberek ezreit ölték meg és rabolták ki.

Von dem Bach-Zelewski Hitler parancsával szemben, megtiltotta a nők és gyerekek megölését-, később megtiltotta a lengyel civilek lelövését is. Ennek ellenére a németek módszeresen kiemelték a menekülők tömegéből azokat az embereket, amelyeket a felkelésben való részvétellel, vagy zsidó származással gyanúsították, valamint az idős és beteg (azaz, munkaképtelen) embereket, majd kivégezték azokat. Az Óváros eleste után a Reinefarth-csapatok lemészárolták a felkelők kórházaiban ápoltakat, 3000 embert. A fogságba esett felkelőket a felkelés utolsó napjáig kivégezték.

A harcok idején a német tüzérség és a légierő civil és katonai épületeket egyaránt támadott – a Vörös Kereszt jelével jól láthatóan megjelölt kórházakat beleértve. Egész kerületek felégetését a harc bevett módszerének tartották. A német csapatok lengyel civileket használtak élő pajzsként (nőket és gyerekeket egyaránt). Már augusztus 6-ától kezdve, maradéktalanul kiűzték a lakosságot az elfoglalt kerületekből. 

A lengyel megadást követően a németek az egész várost kiürítették. Mintegy 550 ezer főt a pruszkówi átmeneti táborba internáltak, 150 ezer főt pedig németországi kényszermunkára vagy koncentrációs táborokba hurcoltak. Német tűzszerész-alakulatok módszeresen felrobbantották a városban épen maradt összes, még álló házat.

A fegyveres felkelés bukásában számos tényező játszott szerepet. A szovjet csapatok elérték ugyan a Visztulát, a fővárostól 30 kilométerre azonban hadtesteik megálltak, és tétlenül szemlélték a városban folyó harcokat. A várakozásnak kettős oka volt: egyrészről a soron következő támadó hadművelet előkészítése érdekében teljesen feltöltötték készleteiket, másrészt a szovjet vezetés úgy ítélte meg, hogy a felkelés sikertelensége esetén a háború után csekélyebb erőfeszítések árán sikerülhet hatalmi pozícióba juttatni Lengyelországban a szovjetbarát politikai erőket. A Vörös Hadsereg parancsnoksága azt sem engedélyezte, hogy a segélycsomagokat szállító szövetséges repülőgépek a visszaútra üzemanyagot vételezzenek a szovjetek által megszállt repülőtereken. A Vörös Hadsereg majd csak 1945. január 17-én vonult be a teljesen elnéptelenedett romvárosba.

Már a felkelés vége előtt elkezdődött a vita a célszerűségéről. Legélesebben Władysław Anders tábornok ellenezte - szerinte senki nem reménykedhetett (különösen a Honi Hadsereg főparancsnoksága Bór-Komorowskivel az élen), hogy Sztálin segít saját politikai ellenfelein, tehát a felkelés előre kudarcra volt ítélve. A lengyel kommunisták (PKWN) támogatták Sztálin nézeteit a felkelésről. Már a háború vége után, a kommunista lengyel hatalom próbálta meghamisítani a tényeket a felkelésről, mivel természetesen nem akarták, hogy kiderüljön, mi volt a szerepük a felkelés bukásában. A sztálinizmus korában (1944-56) a felkelés résztvevőit ugyanolyan megtorlásoknak tették ki, mint az egész nem kommunista mozgalmat. A kommunista propaganda elfogadta az álláspontot a hős "egyszerű" katonákról és tétlen (vagy bűnös) parancsnokokról. Senkinek nem volt szabad azonban emlékeznie arra, hogy Sztálin megtiltotta a Vörös Hadseregnek az átkelést a Visztula bal partjára, – a felkelést segítő nyugati légierőknek pedig - a szovjet repülőterek használatát. A lengyel lakosság viszont teljesen másképpen emlékezett a felkelésre. 

 

Szerkesztve a wikipédiából.

A borítóképen egy felkelői őrjárat 1944. augusztus 1. 17 órakkor.

Új hozzászólás