Rég nem voltam otthon... Szép idő van, hazamegyek. Ahogy beértem a faluba megérintett az otthon szele. Nem hiába tartják: Mindenütt jó, de a legjobb otthon. Még a levegő is másabb, mint másutt. Jó érzés tölt el újra otthon lenni gondtalanul, mint annak idején leánkaként. Már csak az emlékek várnak. Abból nincs hiány. Van belőlük jócskán. Mind szépek, kedvesek, erőt merít belőlük a lelkem.
Szemem végigpásztázza az ismerős tájat, a rétet, a határt, a patakmentét. Érett, kásásbélű körtéivel fogad a vén körtefa, na meg a falu. Igen, a falu, mert bárhol legyünk is a világban mindig visszavárja gyermekeit. Igen a falu, mely keményen állja a vén idők viharát, magában hordozván évszázadok minden örömét, keservét búját. Felnézek az égre, hanyatlóban a nap. Ideje haza indulnom. Miközben robog az autó, furcsa gondolatok hálójába kerültem. Hogy más mit ért alatta nem tudom, de én a mai napig magyarázkodom magamnak: Milyen furcsa? Hát, akkor hogy is állunk? Otthon voltam- haza megyek. Haza voltam- igyekszem, mert otthon várnak. Ebbe a szójátékba rendesből belégabalyodtam. Hogy is van ez? Mondja már el valaki nekem! Otthon- haza, haza- otthon, élő és holt lelkek szellemvilága, vagy lélekvándorlás?
Ez az! Csakugyán lélekvándorlás... de mielőtt tisztáztam volna a dolgokat, megakadt a tekintetem, az Oltmenti réten. Abban a minutában ki es repült a fejemből minden. Istenem, micsoda látvány!- sóhajtottam fel. Örvendtem meg nem is. Gólyák, tömérdek gólya a réten. Örvendtem, őshonosságukra gondoltam, hiszen a gólya a mi kedvenc madarunk! Hazája a mi otthonunk! Gólyák gyülekeznek. - szorult össze a szívem. Nem először láttam gyülekező gólyákat, de valahogy mégis szíven ütött. Hm... ilyen hamar? Hiszen még nyár van, nyárutó, augusztus vége fele tartunk. Hihetetlen?- idétlenkedtem. Állingáltak, ennivaló után jártak, emelgették szárnyaikat, mintha tanácskoztak volna? Gondban lehettek. Mi gondjuk is a világon? Van, nemsokára útrakelnek, elhagynak minket. Az egyik lehet pont a vezérük meglibbentette magát, és kiterült szárnyaival csapkodva felettem suhogott el. Vajon miért? Az volt az érzésem, mintha nekem jelzett volna:
- Sajnálod-e, na ne tagadd, én is sajnálom a nyarat! A patakot, hogy elszaladt, a mezítlábas gyermekhadat, a röpködő pillangókat, a brekegő békákat, hiszen egyre ritkábban kuruttyolnak. Valósággal repült felém a sok kérdés, vagy telepátia lett volna, mert rögtön a kérdésre válasz is akadt.
- Igen, sajnálom a nyarat, a patakot, hogy elszaladt, a kuruttyoló békahadat, a forró álmokat, a tüzes nyári napokat. De legjobban sajnálni fogom a madarat, hogy elrepült, itt hagyta fészkét árvaságra hagyatva.
Istenem, mintha csak ma lenne, kedves gólyám, ahogy megérkeztél, ahogy kelepeltél a háztetőn, ahogy etetted kicsi fiókáidat. Mintha, az egész nyár egy lázálom lenne, volt... nincs... a nyárnak vége! És ti kedves gólyák, elviszitek magatokkal a nyarat és vele együtt énemből, szívemből, éveimből is egy darabot.
Szerencsés utat! Viszlát! Fészketekbe, otthon hazavárlak, ha az Isten is úgy akarja!... Úgy legyen!
Új hozzászólás