Csend

Tóth Margit írta 2022. 08. 05., p - 09:23 időpontban

Nem járt sok szerencsével az üdő. Kénlódott egy darabig, aki bírja- marja, oszt feladta. Felbontotta szerződésit az élettel. Egy szó, mint száz elhúzta a csíkot. Nyakamba sózta művét, hadd nyűgöljek vele. Nem sokat teketóriázott. Köszöni nem kér belőle, s az otthon, a múlt örökmozgó csendjét, akárcsak volt lakói a háznak, poggyászában magával vitte. Bezzeg az öreg körtefa nem kellett. Magára hagyta, kiszáradtan azóta es ott sanyarog. Oszt ő es feladta.- ... "Hová lett a virágos nyár"... töredeztek, ropogtak száraz ágai. Hej, pedig élte virágkorát gyümölcsfakasztó, pépes ízű csendjében.

Csendemben csendben hallgatom énem belső csendjét. Zavaros, félelmetes. Mintha egy holt vidék csendje motoszkálna bennem, mint egy temető, egy hely, melyet nem lakja senki csak a síri csend. Az is ismerős, visszaköszön... "Nádfedél , faluvég, eljutok-e haza még"... Talántán. Ki tudja? Az örökéletű természetben mindig zöldell a remény, a lángoló nyári szenvedély, színes lombhullás, a fehér hólepel, a lélek mosdatása.

Boldog gyermekéveim otthoni csendjét úgy éltem meg, mint szétfolyó fényével a betolakodó reggelt . Az volt ám az igazi, mikor a csend egyszeriben pillogtatni kezdett. Nyújtózkodott. A felkelő reggel, az ébredő világ minden zajos lármája benne volt. Elfoglalta maga helyét a hajnalpírban öltöztetett falu világában. Végiglibbent az öreg portán és vitte is magával a reggel füttyös csendjét. Alkonyatkor az estve harangszovával visszaküldte, oszt szürkén rátelepedett a zsindelyes ház tetejére és homályával éccakára bébugyolálta a vén körtefát. Igen a dolgok eleibe vágtam, visszakanyarodnék a reggeli fittyfirittyes csendre. Mivel virágos kedvében vagyon kivert az ágyból. Észre térített és álló nap űzte játékos eszemet. Csend- csend gyűrű, arany gyűrű, nálad- nálad ezüst gyűrű... beállék a játékba, usgyi, ki a rétre. Vadvirág illatától jobbra dűltem- balra dűltem, miközben tücsök koma hegedült és bokrétába szedtem nótás csendemet. Ő pedig cserébe elhozta nekem a napot. A nap pedig megsimogatta arcomat. Elküldte nekem fénysugarát, a szellő- szellőcskét, az meg beleborzolt hajamba. Sikongtam, mikor a fű csiklandozta mezitlábos talpamot. S erre fel mi történt? A pajkos, huncut csend fogta magát és tarka pillangókkal szédítgetett. Merre, meddig, miért, hová repültek kit érdekelt, én megállás nélkül hajkurásztam őket.

- Nyughass má', te leánka! Űjj veszteg! Légy csendbe!- mintha ma volna, hallom apám élettől edzett hangja csendjét. Csakhogy az ő megkeseredett csendje nemigen teccett az én kicsi, tarkalepkés csendemnek. Rohan az idő! Csak nyugalom, csak nyugodtan, nem hajt a tatár, magyarázkodik maga- magának elkényelmesedett csendem. Eltelt évek súlya nyomdokolja. Lassan járj tovább érsz!- okoskodik. Ez az óvatos csend másmilyen ,nem a régi idők fürge csendje. Őszül bennem, deresedik, terhe van!- nem lehet nem észrevenni. Ereje lanyhul, irtózik, fél, borzong, menekül, küzd, lázong, majd feladja. Lelkem csendje, szívem háborgó hulláma apránként letisztulva elhozza az öregkor bölcsességének koronás csendjét. Épp üdőben. - Holt vidék-jut eszembe közbe- közbe. És csodák csodája lenyugvó csendem ledobta magáról elnyűtt rongyait, tisztességes gúnyába öltözött és kiküsdötte maga kiváltságait. Egymásra talált a lélek csendje- a csend lelke. Épp üdőben. - Az igaz, hogy a zsindelyesnek hűlt helye de helyében felépült, ott zöldül a jelen csendjének reménye amely a jövő felé tekinget.

Ha igaz, hogy van feltámadás, miért ne lenne én csendemnek is folytatása? A ház kicsi ablakából miért ne világítana lámpa fénye? A reggeli harmat még jóformán fel sem száradt, miért ne rohannék ki a rétre? Miért ne köszöntene rám a vadvirágok harmatos méltósága ? A játék izgalmától kipirulva, akárcsak a hajnal pírjától festett rózsa , gyermeki csendem miért ne állhatna be a kör közepébe, járva- ugrálva, körbe- körbe- karikába, futva-kergetőzve fittyet hányva! ... "Bújj- bújj zöld ág, zöld levelecske, nyítva van az aranykapu"... önfeledten nótázgatva... s ha majd lenyugszik a nap, őszes alkonyomban beléphetek rajta.

 

A borítóképen Agárdi Gabi festőművésznő alkotása (részlet).

Új hozzászólás