Túl az Óperencián

Cabe Ferrant írta 2022. 11. 19., szo - 08:43 időpontban

Valamikor a nyolcvanas évek végén eshetett meg: egy cimborámmal elhatároztuk, hogy kiruccanunk az Óperenciás-tengeren túlra, ahol még sosem jártunk, a távoli és rejtelmes Ausztriába, ahol már akkor is teljes erővel haldoklott az imperializmus. Vagy a kapitalizmus. (Nem kívánt törlendő!)

Így utólag, töredelmesen beismerhetem, nem világot szerettünk volna látni és az osztrák műemlékek, múzeumok se vonzottak különösebben, de még a helyi konyhára se voltunk kíváncsiak. Utunk célja csakis és kizárólag bizonyos számítógép alkatrészek beszerzése volt, melyeket nálunk nem annyira lehetett kapni, ha meg mégis, akkor piszok drágán. Akkoriban még létezett a COCOM-lista (emlékszik még rá valaki?), amely a világ szocialistább felébe történő fejlett technológiák exportálását szabályozta, magyarán tiltotta.

Ez persze nem korlátozta különösebben honfitársainkat abban, hogy szabadidejükben autóba, esetleg buszokra pattanjanak és átruccanjanak a szomszédba, a „sógorokhoz” bevásárolni. Mert ekkor már lehetett. Ez volt a Gorenje turizmus kora, mikor Trabantok és Ladák térültek-fordultak, át a nyugati határon. Visszafelé úgy megpakolva minden „földi jóval”, hogy a szegény járgányok alig bírták a strapát. A Gorenje hűtőládát meg felkötötték a kocsi tetejére és a „békebeli” tetőcsomagtartók csodák-csodájára nem szakadtak le.

Állami ünnepek idején – április 4., november 7. - valóságos autókaravánok tartottak a határ felé és vissza. Odaát ezek normális hétköznapnak számítottak, a magyar dolgozó meg kielégíthette ekkorra már igen fejlettnek számító bevásárlási igényét. Mert nemhiába szocializálódtunk mi a kiváló keleti hiánygazdaságban, az állunk leesett az ottani árubőségtől. No, meg időnként az áraktól is.

Ez volt az a kor, amikor töménytelen kemény valuta vándorolt ki az országból a magánimport keretében, olyan valuta, amire átok nagy szüksége lett volna a népgazdaságnak – ezt folyton mondogatták a tévében –, de nem volt jobb ötletünk, mint valami fals nyitás keretében megengedni a dolgozó népnek, hogy a határon túl verje el a zsét.

Amennyire emlékszem, ekkoriban már nem annyira forszírozták, hogy honnan van a magyar honpolgárnak kemény valutája. Mert korábban, ha kiderült, hogy nem tudja igazolni az eredetét, könnyen elkobozhatták tőle. Ha meg még csencselt is vele itthon, azért akár börtönbüntetésre is számíthatott.

Nem nagyon feszegették már a dollárok, schillingek eredetét, de azért tuti, ami biztos, írattam a faterrel egy papírt, hogy tőle kaptam ajándékba. Neki volt legálisan, ugyanis egy nyugatinak számító országban dolgozott egy ideig.

Mert kérem, abban az időben még igyekeztük bebiztosítani magunkat és dobogó szívvel léptük át a határt, mintha valami törvénytelenséget követnénk el. Jaj, csak bele ne kössenek valamibe – motoszkált a népekben a félsz mikor a vámosok tekintetének „kereszttüzében” átgördültünk a láthatatlan határvonalon.

De nem kötöttek bele semmibe. Simán léptük át a határt kifelé is és vissza is. A cuccokat, amiket akartunk, mind sikerült megszereznünk és valójában a kutya se törődött vele, hogy mit is cipelünk haza. Sikeres és érdekes út volt, csak egyszer égett a pofám. Amikor Bécsben, a Mariahilfer Strassén egy üzletben láttam egy szép nagy táblát: „Magyar ne lopj!”

Ja, és a végére egy kis nyelvészkedés, hogy az ismeretterjesztés se maradjon el: Óperenciás-tenger - „Közismert az a feltételezés, hogy a szó eredete a 10. századi kalandozások koráig vezethető vissza, amikor a magyar seregek az Ennsen túlról hozták zsákmányukat és regényes történeteiket. Ebben az időben ugyanis mintegy fél évszázadig az Enns volt a nyugati gyepűk határfolyója, a folyó politikailag és kulturálisan is határt képzett a Duna völgyében.”

 

A borítóképen 1988. Cucc a Trabant tetején. Ausztria, Felsőőr, a Wienerstrasse a Lisztgasse magasságában./Fotó adományozó: Vimola Károly/Fortepan 250334.

Új hozzászólás