Stoffán György: HORTHY ÉS AZ ELLENZÉK (Egy régi cikkem, az újratemetés idejéből...)

Nem ismeretlen az a cinizmus, amely az ellenzéket jellemzi egy-egy magyar történelmi esemény előtt. Ilyen történelmi jelentőségű esemény lesz vitéz nagybányai Horthy Miklósnak, Magyarország egykori kormányzójának szeptember 4-iki újratemetése Kenderesen.

Egy-két pártocska hangos szóval ellenzi a kormányzó hamvainak hazahozatalát. Történelmi tudatlanságáról tesz tanúságot, amikor a magyar tömegeket próbálja elriasztani a kegyelet teljes aktustól. Néhány elmében még mindig az a fasiszta államférfi él - Horthy Miklós személyében -, akit a kommunista ideológusok kreáltak. Horthyt, mint antiszemita, irredenta, soviniszta politikust jegyezték negyven évig.

A kormányzó tehát első számú közellenség volt 1945-től a rendszerváltásig, s talán még ma is az. Az MSZP kezdeményezésére a párt bojkottálja a temetést, s hangoskodik ellene, mondván: a történelem nem érett meg a hamvak hazahozatalára... – s folytatva a negyvenéves hazudozást, meg is indokolja a bojkottot. Milyen sötét ideológia vezeti ezt a bűnökkel terhelt társaságot? Kísértetiesen hasonlít ez az utódállamok Magyarországot érintő megítéléséhez. S amíg ott a tudatlanság indokolja – részben – az irántunk tanúsított gyűlöletet, addig a hazai ellenzéki politikai erők is tanúságot tesznek magyarellenességükről. Hiszen Horthy Miklós a XX. század egyik legnagyobb reálpolitikusa volt, s ízig-vérig magyar.

A háború előtt és alatt minden rendelkezésére álló eszközzel a nemzet javát igyekezett szolgálni. Barátai kérését meghallgatva és saját lelkiismeretének engedelmeskedve mentette az üldözötteket. Magyar, lengyel, német zsidókat. Néhány barátja nevét is illik fölsorolni a teljesség kedvéért: Weiss Manfréd, aki a magyar vasipart felvirágoztatta, Richter Gedeon, aki a gyógyszergyártást emelte magas szintre, vagy az akkori budapesti főrabbi, akivel többször egyeztette a Budai Királyi Palotában a zsidóság megmentésére irányuló terveket. Horthy Miklós tisztességéhez és hazafiságához nem fér kétség. Ellentétben azokkal, akik a háború után, megdöntve az új köztársaságot, választási csalással kerültek hatalomra. Százezreket tettek tönkre, vittek börtönbe, küldtek a halálba, csaknem fél évszázadon keresztül. Most ennek a hatalomnak a birtokosai, nevet és irányt változtatva megkérdőjelezik Horthy jogát a hazai földhöz, a kegyeletet, amely megilleti – minden magyar részéről – a kormányzót.

Ugyanakkor nem akarnak emlékezni arra, hogy a tömeggyilkos Cohen Kun Béla, Rosenfeld Rákosi Mátyás vagy Kádár János – méltatlanul ugyan, de – nyugodtan pihennek a számukra idegen magyar földben.

Ki tiltotta meg Kádár halálának évfordulóján, hogy néhány kommunista – politikai beszédeket tartson a megjelenteknek –, a Kerepesi úton emlékezzék meg az MSZMP volt első titkáráról? Pedig, Rákosi és Kádár diktatúrái nem is hasonlíthatók Horthy 25 éves kormányzóságához. A két, Moszkvát kiszolgáló diktátor magyarellenessége, az uralkodásuk alatt elkövetett politikai gyilkosságok tömege megtorolhatatlan bűn. Ellentétben a Horthy-korszak tisztességével, a kommunisták iszonyú károkat okoztak a magyarságnak.

Ellenezni ugyan lehet Horthy kormányzó hazahozatalát, s lehet fröcskölődni is, hiszen azt megszoktuk a magyar sajtótól. Történelmi tényeket azonban nem lehet meghamisítani. Horthy munkássága, politikai ténykedése máig erőforrás lehet a magyarság számára. Ő az a politikus, akire a harmincnyolc-negyvenes határokon belül élők máig szeretettel emlékeznek, s aki semmiképpen nem mondott volna le a Kárpátaljáról, s nem gondolkoznék azon, miképpen tehetné meg ezt a többi utódállammal is valamiféle érzékenységükre hivatkozva. Horthy talán nem jelentené ki egy, a határokon túlról érkező fiataloknak rendezett tábor megnyitásán, hogy „Trianon érvényes". Mert Trianont érvényesnek elismerni egyenlő a hazaárulással. (A hazaárulásért pedig, jobb helyeken" megtorlás, vagy legalábbis ,,rosszallás" jár.)

A temetéssel kapcsolatban azért van némi fenntartásom. Ki lesz méltó a papon kívül arra, hogy végső búcsúztatót mondjon Kenderesen? Talán egy székely, akit máig el­-elárul az anyaországi hatalom? Egy délvidéki magyar, akit nemzetközi szinten sem tudott megvédeni a szerbektől a magyar kormány? Egy kassai polgár, aki nem használhatja városa nevét vagy éppen a sajátját – szülőföldjén? Antall József, akinek külügyminisztere lemondott a Kárpátaljáról, Paskai bíboros, aki még Mindszentyt is kínos tételnek tartotta, s ezzel a magyarságot is megalázta egy Nyugaton, vele készült Interjúban (Kathpress)?      

Nos, ilyenek vagyunk mi, magyarok. Nincs méltó vezető politikusunk, aki megemlékezhetne Horthyról, aki magyarságában és becsületében hasonlíthatna a kormányzóra, aki vállalná azt, amit ó vállalt a magyar nemzetért. Aki pedig mégis vállalná, az ma Magyarországon irredenta, fasiszta és antiszemita, s nem magyar, nem becsületes és nem kötelességtudó. Pedig, csak egyetlen út van e nemzet boldogulása felé: az, ami talán nem haladt volna túlzottan távol Horthy Miklós által kijelölt úttól sem, amelyért Telekinek meg kellett halnia, s amelyet ma úgy neveznének: Magyar Út. Kenderes szeptembertől ennek az útnak lehet búcsújáró helye. Ide mehetünk el, ha Erdélyt, a Kárpátalját vagy a Felvidéket akarjuk századszor is elsiratni.

Mert az az ember nyugszik ott, aki eddig utolsóként követelte a világtól – mint vezető politikus – a Magyar Igazságot.  

MAGYAR FÓRUM, 1993.