Még igen ifjú ember voltam, mikor egy korosabb rokonom úgy tájékoztatott, hogy egy férfit három dolog sodorhat a romlásba: az ital, a nők és túlhajtott meló. Mivel már akkor is kísérletező kedvű egyed voltam, aki szeretett mindenről maga meggyőződni, gondoltam: alaposan letesztelem ezt a bölcsnek tűnő megállapítást.
És lőn…
Így, utólag bízvást kijelenthetem a három megadott veszélyforrás mellett még számos más is leselkedhet a dolgozóra, inkább nem is sorolnám most fel mindet. De az biztos, hogy az összes közül a túltekert meló a legunalmasabb…
Ennek ellenére - nem szégyenlem – dolgos ifjúságom során rengeteg pénzt kerestem a túlspilázott munkával. Ennek egy részét italra meg hölgyekre költöttem a többit meg elvertem mindenféle marhaságra. Volt, hogy házat vettem a fölös pénzből, amit nem tudtam elmulatni. Ez a ház már nincs meg. Adódott úgy, hogy szekérderéknyi könyvre „pocsékoltam” a pénzt, meg fekete korongokra, amikre mindenféle zenéket rögzítettek. No, ezek sincsenek már meg.
Ami megmaradt, az is elég kétes, az emlékek, hogy milyen jól mulattam a lányokkal, hogy mekkorákat dumáltam a haverokkal némi pia mellett. Bölcsebb ugyan nem lettem egyiktől sem, de remekül szórakoztam.
Egyik ismerősöm a minap azzal traktált, hogy mennyi mindent csinálna másképp, ha újrakezdhetné. Mondtam neki, hogy ez színtiszta önhergelés, a legjobb út a depresszió felé. A tudomány jelen állása szerint nincs mód arra, hogy újrakezdjük. És – sanda gyanúm szerint – ha megtehetnénk, akkor is sorozatban követnénk el a balgaságokat, mert a legtöbb dolgozónak hihetetlen tehetsége van ahhoz, hogy rosszul döntsön.
Aztán van aki, siránkozik ezen, a másik meg legyint, hogy azért nem sültek el olyan rosszul a dolgok: elvégre nem haltam bele a fiatalon az életbe. Sikerült megöregednem, ami már önmagában olyan teljesítmény, amire nem mindenki képes. Nem mondom, hogy közben nem akadtak kínos pillanatok, esetleg napok, de az ilyeneken gyorsan túlteszi magát a dolgozó, már csak jogos önvédelemből is. Mert az önmarcangolás meglehetősen egészségtelen sport, még akkor is, ha divatos és sokan űzik. Talán még élvezik is…
Pedig legalább akkor marhaság, mint mások marcangolása. Sose fért a fejembe, hogy mi az öröm abban, hogy másokat bántok. Nem mondom, én se vagyok épp ártatlan bárányka, mert dühből, felindulásból előfordult, hogy odavágtam – sajnos nem csak képletesen –, de mindig megbántam. Próbáltam jóvátenni és néha még sikerült is. De az többnyire jóvátehetetlen, ha valaki magát gyötri. Ha nem tudja magának megbocsájtani, hogy fájdalmat okozott önmagának, hogy alaposan elszúrt valamit. És ha magának nem tud megbocsájtani, akkor még azt sem hiszi, hogy mások, vagy épp a Jóisten ezt megtehetik. Egyenes út ez, a színes kis bogyók, a kórházi osztályok, esetleg még rosszabb felé.
És nehéz kikeveredni az ilyesmiből. Gyakran láttam, hogy nálam sokkal kiválóbb, jobb sorsra érdemes emberek mit küzdenek magukkal. És gyakran elveszítik a csatát...
Akkor inkább maradok a halálomig felelőtlen kamasz, aki lendülettel veti bele magát az életbe, hogy felhabzsoljon mindent, amit csak tud. Valahogy ez sokkal jobb mókának tűnik, mint a szakadatlan szenvedés… És tán nem is dönt akkora romlásba.
A borítóképen 1969. Mulató fiatalok./Fotó adományozó: Erős Péter/Fortepan 200454.
Új hozzászólás