És voltak, kérem szépen, kilátásaink. Olykor egészen kiválóak, mondjuk a szemközti ház omladozó homlokzatára, rosszabb esetben egy málló vakolatú tűzfalra. Akárhogy is igyekeztünk, a felnövést csak nem lehetett elodázni. Ki a szakmunkásképzőt végezte el, ki valamilyen középiskolát és ott állt előttünk a „nagybetűs” élet, csupa kis betűvel írva.
A szerencsésebbek – mert kérem, akkor sem okvetlenül a a képességeken meg a tudáson múlott – elhúzhatták még egy darabig valamilyen felsőoktatási intézményben. A fiúknak, mielőtt megkezdhették a tanulmányaikat, le kellett még nyomniuk 11 hónapot a seregben, a többieknek – az én időmben – meg 18 hónap volt előirányozva. Nem tudom másutt hogy volt, de felénk majdnem minden srác szerette volna megúszni, de csak keveseknek sikerült. Akárcsak az egyetemi felvételi.
Kevés volt a hely, egyenlő pontszámok alapján meg a „szempontok” döntöttek, amiket ki tudja kik hol és mikor határoztak meg. És persze az összeköttetések, mert ezen a tájon lassan már századok óta így megy. Mintha már bizonyos Mikszáth úr is emlegette volna a „nexust”, a kapcsolatot. A jó kapcsolatot, amin sok múlik. Olykor egy fiatal jövője, tán egész élete.
Az életrevalóbbak persze tudtak erről és ki is használták. Mi, többiek pedig töretlen optimizmussal, valamiféle víg világvége hangulatban – v.ö.: „Csak egy nap a világ” – igyekeztünk még jól érezni magunkat kicsit, mielőtt ránk dől a „felnőttség” és muszáj lesz „megkomolyodnunk”. Ki tudta akkor még, hogy akár egy életet is leélhet úgy a dolgozó, hogy nem lesz belőle „komoly ember”?
Mi nem nagyon tepertünk ezért a címért. Valami olyasmit jelentett a szemünkben, mint hogy beállni egy olyan sorba, amely pont arra tart, amerre mi nagyon nem szeretnénk menni. A helyzetünket alaposan megkönnyítette, hogy a rendszer már rendesen felpuhult. Nem kellett megismernünk a „csengőfrászt”, mint némelyeknek az előző nemzedékekből. Nem kellett attól tartanunk, hogy elvisznek.
Igazából a kutya se törődött velünk. Jártunk buliról koncertre és koncertről bulira, olykor útba ejtve egy-egy focimeccset. Felfedeztük a kocsmákat meg a hajnali nagy beszélgetéseket egy-egy áttivornyázott éjszaka után, mikor ezerrel próbáltuk szóban megváltani a világot.
A világot ez nem különösebben foglalkoztatta. Minket meg a jövő nem érdekelt… „Egy út van előttem, melyiket válasszam?” Később meg úgy tűnt: „Két út van előttem. Az egyik az alkoholizmus, a másik meg járhatatlan.”
És közben remekül szórakoztunk. Felelősségteljesebb emberek biztosan másképp éltek, de mi az iskolapadból épp, hogy kikeveredett már nem kamaszok, hittük, bárhogy is mennek az ügyek pillanatnyilag, ez a világ egyszer a miénk lesz.
És megkaptuk… De mire mentünk vele? A sok hangzatos eszményt elsöpörte az idő, a pénz, a menet közben megkötött sunyi kis alkuk. És azt a pár elszánt kamaszt, aki tényleg nem akart beszállni, ma már csak vén marhaként emlegetik…
"Ó, szép volt
Azt ígértem, halálig játszom
Szép volt
Hát játssz el értem
egy szentimentális 'rakenrollt'" - Sztevanovity Dusán: Szentimentális 'rakenroll' (LGT)
A brítóképen egy ifjú hölgy 1975-ből. / Fortepan 20987.
Új hozzászólás