Maradiak

Azokban a régi időkben, mikor még különféle iskolák padjait koptattam, az őszhajú nénik-bácsik voltak a maradiak. Legalábbis akkoriban így emlegették őket. Öregek, akik nem értik az idők szavát, akik már nem képesek „alkalmazkodni a mai világhoz”, a felpörgött élettempóhoz.

Ez a „maradiság” nem számított valami tiszteletre méltó dolognak, kicsit sajnálkozva, kicsit lekezelőn mondták, akik mondták. A címzetteknek biztosan nem esett jól, de mit törődtek azzal a feltörekvő fiatalok, akiknek a türelmetlenebbje egyenesen azt tartotta, hogy kizárólag kerékkötőnek vannak az idősebbek, csak azért, hogy őt korlátozzák.

Aztán eltelt néhány évtized – és láss csodát –, fordult a helyzet. Ugyanazok, akik egykor annyit cikizték a maradiságot, a lányok, akik hajdan miniszoknyát húztak és a fiúk, akik egykor hosszú hajat növesztettek, felháborodnak mikor megkapják egy „taknyostól”, hogy ők már nem értik az idők szavát és vészesen beleragadtak a múltba. Csak a rég elszállt idők után sóvárognak, olyasmi után, ami tán igaz se volt, már, ha volt egyáltalán.

Ha elmesélik valamelyik emléküket, egy-egy „tejfelesszájú” simán kiigazítja őket, hogy az nem is úgy volt, ő egészen másképp tanulta, olvasta. Csak az elmeszesedett erek játszadoznak szegény aggal, hogy összevissza képzeleg mindenféle fantasztikus eseményt és tényt, amire az határozottan és pontosan emlékszik. Olykor. Mert néha tényleg nem emlékszik, meg nem is úgy és az történt, de mondja, mert így tartja helyesnek.

És ez így megy nagyjából az emberiség szabadalmaztatása óta, mióta az időt feltalálták. Az idősebbek átadnák a hosszú évek alatt nehezen megszerzett tapasztalataikat, ami aztán vagy kell a fiatalabbaknak, vagy nem.

Hajdan, mi például meg voltunk győződve arról, hogy a világ minden bajáról az idősebbek tehetnek. Megjegyzem, ebben volt is némi igazunk, mert szüleink, nagyszüleink és további felmenőink tették olyanná a világot, amilyennek mi megkaptuk. És természetesen rettentő kritikus szemmel néztük: Ezt? Nekünk? Amikor mi jobban tudjuk!?

Aztán rálegyintettünk, sebaj, majd mi rendbe hozzuk, amit eltoltak a vén maradiak. És nekiláttunk…

Hogy mekkora eredménnyel, ahhoz csak körül kell nézni… Hát… Nem egy nagy durranás. És majd ezt adjuk tovább. Ami van…

Mert mi aztán megtettük a magunkét!

A borítóképen 1971, Budapest VII. Rákóczi út 40. Miniszoknyás lányok./Fortepan 552.