Vala pediglen az embernek egy oly találmánya, melyet úgy hívának: személymérleg. És az ember elhelyezé e személymérlegeket mindenfelé a városban és látá, hogy ez jó. Hogy mire, az egy másik kérdés, mert erősen kétséges, hogy széles néptömegek lennének marha kíváncsiak lépten-nyomon a súlyukra, de jó.
Nekem például, egészen hátulgombolós koromban kifejezetten jó volt. Nem, mintha egy fikarcnyit is törődtem volna a súlyommal – ehhez a szép hagyományhoz azóta is ragaszkodom -, csak a csoda miatt, ráálltam, bedobtam az előírásos vagyont, a két húszfillérest és mérleg megmutatta hány kiló vagyok. Én örültem, a szüleim meg lazán idegbajt kaptak, hogy a kölyök már nyolcadszor méredzkedik. Minek?
A képen látható ifjú hölgy esetében is felmerül ez a kérdés, hiszen simán eljátszhatná a címszerepet a Világszép nádszálkisasszony című mesében, de ez egyáltalán nem baj. A hölgyek csak legyenek egy kicsit hiúk. Ha már a pasik nagyon azok…
A kép egy régi nyári délutánon készülhetett, azokban a derűs időkben, mikor először jött divatba a miniszoknya és a lányok olykor még zoknit is hordtak hozzá. A mérlegen kívül egy másik, örökre eltűnt érdekesség is fellelhető rajta: a telefonfülke. Ez a találmány is szépen elsüllyedt az idő homokgödrébe, mert mi szükség nyilvános telefonokra egy olyan világban, ahol mindenkinek a zsebében ott az okos, avagy hülyébb készülék. Akkor még nagy durranás volt a telefon, mivel gyakorlatilag senkinek nem volt ott – na, jó kivéve a gyevi bírót, de őt mindenből ki kell venni.
Igencsak régen volt az az 1972-es margitszigeti nyár, amikor a kép készült. Amikor én még kis srác voltam – énekelte nem sokkal korábban az Illés együttes és az nekem nagyon tetszett. De nem voltam olyan naiv, mint az Illésék, én nem hittem, hogy jó lesz, ha majd egyszer nagy leszek. Ahogy most visszatekintek, az idő határozottan engem igazolt. De mire megyek vele? A „nagy” szellemek örök átka, hogy mire kiderül, hogy igazuk volt, már régen eljárt az egész eset felett az idő.
Mert kérem, az a nyavalyás idő mindig csak kapkod, rohan, a dolgozó meg csak a fejét kapkodja: hogy is van ez? Az előbb még a Margitszigeten szaladgáltam, rövidnadrágban, az ég kék volt, és meleg a nyár, a világ pedig ráérősen csodálatos. Most meg egy számítógép előtt csapkodom a billentyűket, az eltűnt idő nyomában, mint Proust úr hajdan. Csak ő jobban csinálta...
Határozottan úgy tűnik, ott és akkor jobb volt. Csak az az átkozott pech, hogy mire erre rájön a magamfajta naplopó, már régen nincs ott és az akkor is elmúlt. De lehet rá emlékezni és ez se sámli mulatság…
Új hozzászólás