A fenti kérdésre roppant egyszerű a válasz: igen. Egy nagyon kézenfekvő okból kifolyólag: akkor voltunk fiatalok. És amíg a dolgozó fiatal, sok mindent kibír, elvisel, ami aztán később garantáltan az idegeire megy.
Mert ki a bánatot érdekelt hajdan, hogy üres a zsebem, amikor a világ legszebb lánya eljött velem randizni? Kit izgatott, hogy a főnököm – finoman fogalmazva – nem egészen százas, mikor simán elküldhettem a bánatba és ott hagyhattam a munkahelyem is, ha éppen úgy tetszett. Akadt másik, még keresgélni sem nagyon kellett…
Ahogy akkor sem kellett sokat keresgélni, mikor a világ legszebb lánya kiadta az utamat és mert a szerelmi bánatra a legjobb orvosság a szerelem, került egy másik ifjú hölgy, aki sokkal, de sokkal szebb volt.
Ugyan húztak mindenféle határokat és állítottak változatos korlátokat, de ezek nagyjából annyira hatottak meg, mint a veretes hazugságok, amikkel megpróbáltak megetetni. Emlegetettek szabályokat, amiket „be kell tartani az életben” és amikre ezerrel hánytam a fittyet. És nem dőlt össze körülöttem a világ…
Aztán eltelt jó sok idő…
És alaposan megváltoztak a dolgok. Öregebbek lettünk, betegebbek, nyűgösebbek. És olyan jó rálegyinteni az okvetetlenkedő ifjoncokra:
„Aki fiatalon nem forradalmár, annak nincs szíve, aki érett korban nem konzervatív, annak nincs esze” – a mondást egyesek Deák Ferencnek tulajdonítják, mások Sir Winston Churchillnek, de annyi változata ismert, annyi verzióban terjed, hogy már az se biztos, hogy tényleg mondta-e valaki, vagy csak utóbb egy híresség szájába adták a megalkuvók jelmondatát.
„Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.” - hirdette a huszonéves Petőfi Sándor, aki sajnos sosem élte meg, hogy tényleg ez a kettő kell-e neki, vagy egy kényelmes papucs és egy kis jó meleg leveske.
Azt hiszem, ő maradt volna vénségére is tüzes ifjú, mert ez nem példa nélkül álló a történelemben. Ahogy arra is van számtalan példa, hogy valaki egy tál lencséért – esetleg kicsit többért – eladta az ifjúkori álmokat. Beállt abba bizonyos sorba és még büszke is magára, hogy milyen bölcsen és megfontoltan döntött, ahogy egy komoly felnőtt emberhez illik. Mert tessék csak megnézni mire vitte, mennyije van!
És a maga szempontjából tán még igaza is van. De akkor is sajnálom. Mert elveszített valamit. Az ifjúságot… A szívet… És élhet akármilyen jól, gazdagabban, mint ifjan el tudta volna képzelni, de valójában szegényebb, mint bármikor valaha…
A borítóképen 1968. Budapest V. a pesti alsó rakpart lépcsői a Margit híd felől nézve, háttérben a Parlament./Adományozó: Sándor Dávid/Fortepan 78133.
Új hozzászólás