Azt mondták, hogy miénk a jövő. Nem nyugtatott meg túlságosan. Már a fateréknak is ezt mondták. Aztán meg is tartották. Maguknak. Mi meg úgy gondoltuk: nincs is jövő. Csak duma van.
Mit tudtuk mi, hogy a háttérben már mozog valami? A világrendszer, amelyben élünk, pár év múlva úgy dől össze, mint egy konzervhalom, ha kivesszük a legalsó darabot. És kiderül: Minden, amit addig tanítottak, szemenszedett hazugság volt. Megjegyzem, sejtettük… De ki merengett ezen? Azt mondták ellenzékiek vagyunk, meg lázadók, meg a rendszer ellenségei. Felőlünk ugyan megehette a fene a rendszert, ott ahol volt. Ki gondolt vele? Dolgoztunk, suliba jártunk, meg baromi hangos koncertekre. És ott voltak a lányok… Meg a sör és az olcsó kocsisbor.
Azt mondták, ha tanulunk és szorgalmasak leszünk és jól dolgozunk, feltétlenül visszük valamire. Azt mondták: bármi lehet belőlünk…
Gyanús volt. Átkozottul gyanús. Nemigen hittünk el semmit. Hiszen otthon azt hallottuk, hogy nem mindent kell elhinni, amit az iskolában mondanak. A suliban meg azt hajtogatták, hogy egyáltalán nem úgy volt ötvenhatban, ahogy a fater mesélte.
Mert meséltek nekünk mindenfélét, olyan sok variációban, hogy a duma végére már tudtuk: minden csak mese.
Ha maradunk az országban, csak egy út van előttünk, de az legalább járhatatlan. Ha meg elmegyünk… Volt, aki menni, volt, aki maradni akart. Ahogy már nemzedékek óta szokásban van ezen a tájon. Pedig itt élni és halni kell…
És nem értettük a szüleinket. Megjegyzem: ők se minket. De akkor még nem tudtuk, hogy a világtörténelem feltalálása óta így megy ez. Az ifjabb generáció mindig azt hiszi – már, ha van egy csepp vér a pucájában -, hogy majd ő. Majd ő megmutatja! Egyszer majd minden másképpen lesz. Mert ami van…
Mégsem voltak rossz idők. Bár „ökölbe szorult életünk”, de a legtöbbször röhögtünk rajta. És kit érdekelt, hogy „nincs egy hely”, amíg foghattuk egy szép lány kezét? Na jó, néha más is történt, de ez nem tartozik Önökre.
Nem tudtuk, hogy mi leszünk az elsők. Az első nemzedék, mely felnőtt fejjel éli meg a rendszerváltást. És ott áll régi reflexekkel, régi igazságokkal egy új világban, mely azt harsogja a képébe, hogy csak dinamikusan, fürgén pörögj haver! Pont azok mondják majd, akik addig azt hajtogatták: maradjunk magunknak. Meg: ne képzeljük, hogy…
Nem képzeltük.
Nem gondoltunk arra, hogy majd eljő a szép új világ és „elsöprik a régi rosszat”. És simán belemondják a képünkbe, hogy mindenért mi vagyunk a hibásak. Vagyunk, mint a rézből készült aranygyűrű. Gagyi.
Esküszöm: találkoztam olyannal, aki azt hitte ő döntötte meg a régi rendszert, azzal, hogy a pusztavacsi fesztiválon, 1984-ben, elhajított egy sörösüveget a rendőrök felé. És verte a mellét, hogy ő már akkor ellenzéki volt. Pedig csak részeg.
És egy kicsit mind részegek voltunk, mikor eljött a „szabadság”. De nem szült nekünk rendet… Addig azt hajtogatták: Jézus - esetleg Lenin – már megváltott téged. Aztán meg azt: Váltsd meg magadat!
És mi ott álltunk hülyén. Ilyesmire nem tanítottak. Akinek szerencséje volt, aki jó helyre született, akinek többje volt – ha csak észből is -, az „boldogult”. Vagy nem. Mert a bánat tudja min múlott.
Volt, akinek elég volt annyi, hogy jó koleszba járt, „megfelelő” szobatársak közé. Másnak meg tíz körme is kevés volt, hogy kikaparjon valamit.
Mert ez lett az új jelszó: Kaparj, kurta!
„A párttal, a néppel” meg kiment a divatból. Maradt: a párttal. Mert a nép is kiment a divatból. Hajdan, legalább a látszat miatt úgy tettek, mintha divatban lenne. Aztán már azt se mondták. Csak meglepődtek rajta: hogy nem voltunk képesek a nehezen összegürizett fillérekből megtakarítani eleget öregkorunkra.
Maradt a párttal. És a főnök, mindenek előtt, mert megvéd minket a gonoszoktól. Ahogy ötven éve is megvédett az akkori főnök az akkori gonoszoktól. Csak a címkék változnak...
Néha azon merengek, megkeresem a hajdani haverokat. Veszünk pár sört. Nem dobozosat, üvegeset. Hátha megint hajigálni kell…
A borítóképen 1982. Budapest, az alsó rakpart lépcsői./Fortepan 22986.
Új hozzászólás