Bárki bármit mond, kérem, én leteszem a nagy esküt, hogy mi is voltunk indiánok. Hős rézbőrűek, akik megvédik a végtelen prérit a földrabló sápadtarcúaktól. Apacsok voltunk, jó régen, alig néhány perccel azután, hogy Karl May megírta halhatatlan művét Winnetouról. Esetleg hős sziúk, ha Gojko Mitić épp A nagy medve fiaiban játszott.
Aztán, ahogy teltek az évek, elmúlt ez is, mint annyi más bolondéria. Mert kiderült, hogy sokkal jobb üzlet a bölényeket feldolgozni szaláminak, mint hajkurászni a végtelen füves síkságokon. És egyáltalán: mi az hogy végtelen? Minek az? Minek az a ménkű nagy szabadságvágy, mikor ma már minden derék polgár pontosan tudja, hogy a szabadság szitokszó, káromkodás számba megy.
És meg vagyon írva, hogy ne káromkodjál. Igaz nem pontosan így és nem ez, de nem is az lényeg, hogy mit írnak a Bibliában. Hanem az hogyan magyarázza a tapasztalt dolgozó. Mert kérem, abban összeirkálnak még olyasmiket is, amik nem felelnek meg az aktuális irányvonalnak, tehát át kell fazonírozni, hozzá kell igazítani a mai elvárásokhoz. És bízni abban, hogy úgyse javítja ki senki a bölcs szónokot. Egyrészt mert nem meri, másrészt, mert úgyse olvasta az emlegetett művet. Vagy ha olvasta is, elfelejtette, akár gyermekkora indiánregényeit és filmjeit.
Mert nem kell mindenre emlékezni! Legfőként arra nem, hogy mit mondtak tegnap és mit tegnapelőtt, mert ha valami nyeretlen kétéves összeveti az elhangzottakat, hát komoly meglepetések érhetik. És ki akar meglepődni? A túl jó memória egészségtelen, a feledékenység és hiszékenység meg hasznos és szép.
A prériket meg be kell építeni! A rézbőrűeknek a maguk avítt életmódjával nincs helyük az új világban. Hogy csak úgy össze meg vissza kóricáljanak a határtalan pusztákon?! Hát minek képzelik ezek magukat? Ősmagyaroknak?
Persze, azért a természetet védeni kell, ha beledöglik is. Értéke úgyis csak annak van, ami kézzel fogható, közvetlen anyagi hasznot hoz. Ami meg nem bírja a gyűrődést, az mehet a levesbe. Aztán majd megetetik valakivel azt a levest. Mondd már, legfeljebb gyomorrontást kap tőle… De az edzett magyar gyomor sokat kibír, hosszú évszázadok története igazolja ezt.
Meg azt is, hogy hiába játszanak a romantikus lelkületű gyermekek tolldíszben indiánosdit, esetleg tolldísz nélkül egészen mást, mire felnőnek, magasról tesznek az egykori eszményekre. Azokat nem lehet megenni, vagy zsebre vágni, tehát teljesen haszontalanok. Épp, mint egy magányosan kóborló farkas. Ki kell lőni…
Nem tudom értesültek-e arról, hogy – „rossz nyelvek” szerint - a skalpolás nemes hagyományát sem az indiánok honosították meg azokon a távoli vidékeken? A bölcs és civilizált hódítók vezették be egyszerű üzleti tranzakcióként, egy harcos skalpjáért ennyi járt, egy nőéért valamivel kevesebb, de valamicskét egy gyerekéért is csengettek. Természetesen a haladás és a kultúra nevében.
Gondolom, akadnak, akik nem is tartanák olyan rossz ötletnek, ha visszahoznák a régi szép időket és fizetnének a mai „indiánok” skalpjaiért. Vagy ez most is így megy? Csak már nem esnek késsel a másik fejének, elég, ha szóban, írásban teszik. De sokan vannak és jól csinálják. Emlékeznek még rá, hogy értek véget hajdan a legtöbbször az indiánfilmek? A rézbőrűek ugyan pillanatnyilag győztek, de kénytelenek voltak szedni a sátorfájukat és nyugatabbra húzódni. Aztán a Csendes-óceánnál véget értek a csaták...
A borítóképen 1975. Egy tolldíszes "indián" sápadt arcú testvérével/Fotó adományozó: Barna Ádám/Fortepan 267702.
Új hozzászólás