A kulcsos gyerek

Barta Ferenc írta 2024. 02. 02., p - 05:34 időpontban

Jelen értekezésem tárgya egy kihalt állatfaj, vagy ha úgy jobban tetszik egy megszűnt jelenség, mely úgy szívódott fel a történelem ködében, ahogy manapság bizonyos por alakú tudatmódosító szerek teszik az arra illetékes orrokban. 

Tudják Önök, hogy mi, azaz inkább ki a kulcsos gyerek?

Például én. Azaz, csak voltam valaha.

Úgy nagyjából a történelem hajnalán, azaz a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben újságcikkek szóltak a kulcsos gyerekekről és a tévében vitatkoztak róluk. Mi lesz velük? És micsoda szörnyűség, hogy egyáltalán léteznek.

Mert léteztek, az aggódók minden szájtépése ellenére.

Születése, avagy keletkezése roppant egyszerű volt: végy egy családot, ahol mindkét szülő dolgozik, egy hosszabb – nevezzük nevén: nyári – szünetet, valamint a nagyszülő hiányát. És máris minden feltétel adott a kulcsos gyerek keletkezéséhez.

Világra jötte: a szülő indult reggel dolgozni. A gyerek ilyen, esetleg olyan, de teljesen mindegy milyen okból nem hemzsegett az akkori idők nyári, avagy napközis táboraiban. Nagyszülő nem akadt kéznél, messze lakott, vagy csak nem vállalta a gyermek felügyeletet. A szomszéd néni meg pláne nem vállalta, mert ő aztán ismerte a büdös kölköt, mint a rossz pénzt! Mit tehetett a szülő? 

Fogta a lakás kulcsot és belenyomta a gyerek kicsike markába, ezzel a felkiáltással:

- Aztán el ne hagyd fiam! – mondta és teljesen mindegy, milyen nemű volt az aktuális gyermek. A lényeg, a nyomaték a „Ne hagyd el”-en volt. Ezért aztán - a mindenkori szülői túlbiztosítás jegyében – olykor madzagra kötötték a kulcsot és úgy akasztották a jobb sorsra érdemes kis csóka nyakába.

A szülő pedig – a mór megtette kötelességét, a mór mehet – ezzel balra, avagy jobbra el. Bele a melóba, hogy délután, vagy este kellőképp kidögölve érjen haza, ahhoz, hogy fikarcnyit se legyen kedve foglalkozni a gyerekkel. 

Az ifjú titán meg ott maradt a kulccsal. Részemről egyke voltam, ezért mindig nekem jutott a kulcs, de voltak kollégáim, ahol a családban több kiskorú haramia okozta a zűrzavart. Az ilyen helyeken általában a legnagyobbat bízták meg a mitikus kulcs felügyeletével, már ha nem volt túl hülye hozzá. Mert akkor a sorban utána következőé lett, ha ő sem jeleskedett, mint Einstein közvetlen munkatársa, akkor a harmadiké, és így tovább…

A szülő, szülők tehát el. A gyerek meg - aki látta előző nap a tévében, hogy szociológus nénik és pszichológus bácsik aggódtak miatta és szomorú sorsán: „Csellengenek! Mi lesz így velük?” – kötelességének érezte, hogy sürgősen lemenjen csellengeni egy kicsit. Nehogy már hiába aggódjanak az aggódok! Arról nem is beszélve, hogy az utcán, a téren ott volt a többi kolléga. A többi kulcsos gyerek. Akikkel nagyszerűen el lehetett ütni az időt. Olykor egymást is…

Aztán megváltozott a világ, és huss! Eltűntek a kulcsos gyerekek. 

Ki merne manapság egy 10 év körüli, vagy akár kisebb gyereket csak úgy hagyni, hogy magában flangáljon?  

 

A borítóképen egy kocka a Kismaszat és a gézengúzok című ifjúsági filmből. A főszereplők tipikus kulcsos gyerekek voltak.

Új hozzászólás