A munka hősei

Barta Ferenc írta 2024. 05. 04., szo - 04:24 időpontban

Él egy mítosz a régi időkről – mert az 1980-as évek már jó régen voltak –, egy mítosz, mely szerint akkoriban itt mindenki ezerrel lopta a napot. Ennek nagyjából annyi köze van a valósághoz, mint a mítoszoknak általában, lehet, hogy van valamicske valóságalapja, nem túl sok, de bánat tudja mennyi.

Jópofa történeteket lehet, hallani, olvasni, olykor filmen látni, hogy mennyire nem melózott akkoriban a dolgozó, amelyek kétségkívül murisak, de nem mindig fedik egészen pontosan a valóságot. Esetleg semennyire sem. Biztosan voltak akkoriban olyanok, akik szétlazsálták az agyukat, de igen sokan hajtottak, mint részeg kocsis a lóversenypályán.

1981-ben nagyot fordult a világ, engedélyezték a gmk-k (gazdasági munkaközösségek) és vgmk-k (vállalati gazdasági munkaközösségek) létrehozását és működését. Ez eddig politika, meg közgazdaság, ami azért nem olyan nagyon foglalkoztatta akkoriban a gyalogjáró dolgozót. De az már igen, hogy, ha a „főmunkája”, azaz a hivatalosan bejegyzett, munkakönyves – akkor még volt ilyen – állása mellett melózhatott máshol is, jó – olykor több – pénzért, mint a rendes melóhelyén.

A pénz meg már a feltalálása óta nagyon kell az emberek jó részének. Ezért is állhatott elő az a mókás helyzet, hogy sokan 2-3, esetleg 4 helyen is dolgoztak. Mielőtt valaki legyintene, hogy kamu az egész, megemlítenék egy régi havert. Főműsoridőben egy nyomdában nyomta az ipart, ahol működött vgmk is, amibe természetesen beszállt. Azért jutott még arra is ideje, hogy esténként egy étteremben mosogasson. De legalább hétvégente kipihente magát, amikor segédmunkás volt egy kőműves mellett, ha éppen nem járt el esküvőkre és egyéb rendezvényekre fotózni.

Nem véletlenül igyekezett megszakadni: lakásra gyűjtött és az akkoriban se volt egyszerű eset. Lett is lakása. A poén az, hogy nem temérdek melóval összekapart pénzből, hanem egy esküvői fotózáson megismerkedett egy csinos koszorús lánnyal, akivel össze is jött. Utóbb kiderült, hogy a leányzó nem igazán csóró családból származik, a papájától lakást kaptak nászajándékba. Hogy teljes legyen hepiend, nem is mentek szét hamar, csak vagy húsz év múlva, mikor már mindketten másfelé kacsintgattak. De addigra már olyan jól összekaparták magukat, hogy lehetett hosszasan osztozkodni.

Persze nem volt mindenki ilyen „sztahanovista”. Nagyon nem passzol ez a sztahanovista kifejezés, mert akkoriban már nem a szocialista ipar fellendítésért hajtottak, akik hajtottak, hanem a saját boldogulásukért. Mert kérem, addigra eljutott odáig az ország, hogy bölcs vezetőink hagyták, hogy fordítson egyet a sorsán, aki akar.

Persze nem akart mindenki. Olyan körülmények - legalábbis tudomáson szerint – az özönvíz felszáradása óta nem fordultak elő, amelyek mindenkinek megfeleltek. Akkoriban is voltak elszánt naplopók, akik már csak juszt se akartak dolgozni, meg a kicsit tán ügyetlenebbek is, akiknek sehogy se jött össze valami jó kis pluszmeló. Éhen nem haltak, megéltek abból, amit kerestek, de „előbbre” nem nagyon jutottak…

Ja, hogy el ne feledjem. Az átok nagy hajtásnak azért megvoltak az árnyoldalai is. Gyerekek nőttek fel neveletlenül, mert a szülőknek nem volt rájuk idejük, házasságok mentek tönkre, mert a felek legfeljebb az ágyban találkoztak, sokan érdekes egészségügyi problémákat szedtek össze a túlpörgéstől, ami természetesen csak jóval később derült ki. De akkor még senki nem tudta, hogy így is elsülhet az igyekezet. Csak a pénz számított, meg az, hogy végre hagyják megkeresni…

 

 

A borítóképen 1981. Dombovár, Pátria Nyomda, a szedőterem dolgozói. Illusztráció! A képen szereplő személyeknek az égvilágon semmi köze az írás tartalmához./Fotó adományozó: Erky-Nagy Tibor/Fortepan 13981.

Új hozzászólás