A nemesi felkelés

Barta Ferenc írta 2024. 05. 09., cs - 19:03 időpontban

1809. május 9-én József nádor Győrbe szólította hadba a nemesi felkelőket. A nemesi felkelés, az insurrectio, másik formája volt a napoleoni háborúkban való részvételnek. Ezt az országgyűlés határozatára négyszer állították fel: 1797-ben, 1800-ban, 1805-ben és utoljára 1809-ben. A régi szokás szerint mindegyiknek a nádor, József főherceg volt a főparancsnoka, aki a nemesi sereg felállítása, kiképzése és ellátása körül nagy, eredményes munkát végzett. Ő készítette a felkelési terveket (…).

A nemességnek nem lévén hadi előképzettsége, a tisztek nagy részét az első fölkelésekhez a császári seregből kellett delegálni, sokan azonban polgári foglalkozásból vétettek át. József főherceg mindenképp szerette volna a nemesi csapatokat modern hadsereggé alakítani (…).” A Bécs felé közeledő napóleoni csapatokat nem tudta Károly császár feltartóztatni, s vereséget szenvedett Regensburgnál. József nádor egy 1809. május 9-én kelt levelében „fegyverbe szólította a felkelést”. (Hóman-Szekfű: Magyar történet V.kötet. Maecanas, 1990, 205-208.o.)

Bécs elfoglalása után két nappal (1809. május 15-én) I. Napóleon francia császár schönbrunni hadiszállásáról háromnyelvű (francia, német és magyar) kiáltványt intézett a magyarokhoz. A proklamáció szövegét a Bécsben élő Batsányi János költő fordította magyar nyelvre. (A kiáltvánnyal egy időben egy latin nyelvű röpiratot is közzétettek, amely kifejti: a magyarság a Habsburgoknak, a „hamis, szószegő fejedelmeknek” nem tartozik hűséggel, és a bécsi udvartól való elszakadással Hunyadi Mátyás dicső korszaka éledhet újra az országban.)

„Magyarok! (...) Eljött az a' szempillantás, mellyben visszanyerhetitek régi függetlenségeteket.

Fogadgyátok el a' békességet, mellyet ajánlok: maradgyon-fenn egész épségben Országotok és szabadságtok; maradgyon-fenn Hazátoknak constitutiója, - akár azon állapottyában, a'mint eddig vala, akár pedig azon változtatásokkal, a'mellyeket abban Ti magatok, tellyes tetszéstek szerént az idöknek mostani környülállásaihoz képest jóknak, és saját polgártársaitok' hasznára nézve talán szükségesnek itélni fogtok. Semmit sem kívánok Én Tí tőletek: egyedül tsak azt akarom látni, hogy szabad és valósággal független Nemzetté legyetek.” A magyar rendek válasza mind a kiáltványra, mind pedig a röpiratra egyértelmű elutasítás volt, sőt fegyverre keltek „a hazát fenyegető franciák” ellen.” (A magyarok krónikája. Helikon, 2006, 364-365.o.)

A sereg június 14-én, Győr közelében a csanaki domboknál megütközött a franciákkal. Az első francia támadások hajnalban kezdődtek, és ekkor derült ki a francia hadvezetés számára, hogy az osztrákok harcolni fognak. Az osztrák oldalon Nugent fatális tévedésére csak a délelőtt során derült fény, ám János főherceg mégsem rendelte el a visszavonulást. A franciák tüzérségi tűz után indítottak frontális rohamot az osztrák állások ellen. Ezt a védők nem csak visszaverték, hanem ellentámadást is indítottak és a Pándzsa-patakig verték vissza a támadókat. A franciák második rohama nagyobb sikerrel járt, ekkor ugyanis már áttörték az első védelmi vonalat, ám a második vonalon támadásuk kifulladt, és az osztrákok ellentámadása ismét a patakig szorította vissza őket. János főherceg azonban nem rendelte el a franciák patakon túli üldözését, hanem inkább csapatai sorait próbálta rendbe szedni. Ez a döntés a csata szempontjából később végzetesnek bizonyult. A legrosszabb helyzetben a magyarok voltak, akiknek silány fegyverzete (a puskák némelyikének még ütőszege sem volt, így semmiképp nem lehetett volna vele tüzelni!) nem tette lehetővé a modern fegyverekkel felszerelt és a sokkal fegyelmezettebben küzdő franciák elleni hatékony harcot.

János főherceg döntése következtében a francia csapatok időt nyertek és újra felfejlődhettek, majd délután 4 órakor ismét támadást indítottak az osztrák állások ellen. A két támadást is visszaverő osztrák-magyar csapatok már igen kifáradtak, így a franciák áttörése egyre bizonyosabbnak tűnt. Mecséry Dániel, a magyar balszárny vezetője ezért csapatai egy részét a főerő megsegítésére küldte. Ez főleg annak volt köszönhető, hogy a bekerítést világosan látó János főherceg nem értesítette őt a készülő ellenséges műveletről, így az már csak akkor vált számára világossá, amikor befejeződött. A magyar lovasság összetorlódott a patak kiszáradt medrében, ahol a francia ágyúk erős tüze is verte őket. Több sikertelen kimenetelű ellentámadás után a teljes hadosztály menekülni kezdett, és magukkal rántották a segítségükre küldött Hadik-huszárezredet is, amelyen keresztüllovagoltak, ezzel azt is felbomlasztva és menekülésre késztetve.

A balszárny teljes összeomlása után a vereség teljesen egyértelművé vált, ám János főherceg csak akkor adta ki a parancsot a visszavonulásra, amikor a franciák már végleges bekerítéssel fenyegették csapatait. Ekkor a Habsburg haderő Komárom irányába vonult vissza, többnyire rendezetten és fegyelmezetten. A csatában az osztrák–magyar sereg körülbelül hatezer embert vesztett, míg a franciák vesztesége háromezer főre rúgott. A francia győzelem nagy eredménye volt, hogy János főherceg hadserege jó időre alkalmatlanná vált arra, hogy újra harcba szállhasson. A franciák többnyire dicsérően szóltak a magyar nemesi felkelők helytállásáról, azon véleményüknek hangot adva, hogy a magyar nemesek „vitézek, de még gyakorlatlanok”.

 

 

A borítóképen Edmund Kaiser festménye a győri csatáról. A győri csata vagy kismegyeri csata Kismegyeren 1809. június 14-én volt a napóleoni háborúk egyetlen, a Magyar Királyság területén lezajlott ütközete, egyben az utolsó olyan összecsapás, amelyben a magyar nemesi felkelés hadai vettek részt.

Új hozzászólás