Tettesek

Barta Ferenc írta 2024. 06. 03., h - 20:31 időpontban

Mi beleszülettünk a rock and rollba. Én például abban az évben láttam meg a napvilágot, amikor a Rolling Stones megalakult. Nem emlékszem olyan időkre, mikor ne lett volna tévénk és gyerekkoromban mindig került bőségesen kaja az asztalra. Pedig nem voltunk gazdagok… De volt idő, mikor egy új cipő vagy egy új nadrág beszerzése gondot jelentett. A nép államában...

Nem valami elit környéken nőttem fel. Emlékszem például Vass Lajosra, aki állandó lakó-, munka-, valamint tettestársával, Törpével, egy pincelakásban lakott a szomszéd utcában. Ma azt mondanák rá: a szuterénben, pedig az pince volt a javából. Lajos egy kisbaltát tartott az ágya mellett, nem favágási célzattal, hanem, ahogy ő mondta: „ha jönnének”. Sose kérdeztem meg tőle ki és miért jönne.

Nem voltam az a kérdezősködő típus. Hamar megtanultam, gyanús az a fene nagy érdeklődés. A népek előbb-utóbb is úgyis elkottyintják, amire kíváncsi vagyok és természetesen azt is, amire nem. De nem olyan fontos mit beszélnek… Vagy, hogy mit próbálnak megtanítani. Sok mindent mondtak az iskolában, amiről otthon azt hallottam, hogy ez mind nem igaz és hosszú fejtegetéseket hallottam a családban, olyanokat, amiről a suliban azt mondták: ez mind mese habbal.

Az úttörőknél a rajgyűléseken mást emlegettek, mint a hittanórákon és egészen mást hallottam a vasárnapi misén, a prédikációban, mint ami a „Világnézetünk alapjai” órán a gimiben elhangzott. Csak a fiatalabbak kedvéért: tényleg volt ilyen tantárgy. Nekünk, a gimiben negyedikben oktatták.

Már az első órán gondom akadt a tanárnővel, mert megkérdeztem tőle, mi ez a többesszám első személy? Ne vegyük már az egész népséget-katonaságot egy kalap alá. Akad itt olyan cimbora, aki gyanúsan Dózsa-drukker, hogy lehetne egy világnézeten egy derék Fradi szurkolóval?

Sejtette ő is, hogy nem pont erre gondolok – mert akkoriban sokszor nem mondták a dolgozók, amire gondoltak, csak úgy mandinerből célozták meg a valóságot –, tán ezért javasolta, hogy fogjam be a számat és igyekezzek beletörődni a proletár-internacionalizmusba. Mert az örökkévaló és megbonthatatlan, mint a szovjet-magyar barátság…

Mit tudta ő, hogy mi az igazán megbonthatatlan… A két decis, barna címkés barackpálinka, mert a pocsékul rátett kupak időnként körbeforgott, ahelyett simán lejött volna. De volt egy módszerem: lakáskulccsal le lehetett feszegetni… Hja, kérem, így tanították akkoriban: mindenért meg kell dolgozni.

Ez ugyan már akkor se volt teljesen igaz, de gondolom, ezt írták elő a pedagógiai szakmunkák, erre kell okítani az ifjúságot. Mert, mint tudjuk: az iskola az életre készít fel.

Minket alaposan felkészítettek az életre. Tessék csak körülnézni! Ezt a világot mi építettük olyanná, ahogy most kinéz. Ha tetszik jó, ha nem tetszik, nincs kinél reklamálni, mert mi szúrtuk el. Vagy legalábbis hagytuk, hogy kortársaink elszúrják. Tehát mégiscsak benne vagyunk nyakig „mert vétkesek közt cinkos aki néma”. Legalábbis Babits Mihály így írta.

Anno sokat merengtünk milyen lesz majd a jövő. Nem olyan lett, mint gondoltuk. Sose olyan lesz, de bánja a kánya. Nem is szólhatunk érte, mert, hogy Babits után egy másik kiválóságot idézzek, K. Lajcsi aranypajszer díjas pavilonfosztogató mondotta: „Tesókám, néha el kell vinni a balhét”.

Ezt ti tettétek. Meg én.

 

 

A borítóképen helyszínelés 1958-ban. Budapest XIV. Bíbor utca 9. A kép forrása: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.c.10.

Új hozzászólás