A magyar–török háború befejezése

Szőnyi Balázs írta 2020. 10. 18., v - 08:18 időpontban

Az 1521–26-os háború az Oszmán Birodalomnak a Magyar Királyság ellen vívott konfliktusa, melynek kimenetele döntő hatással lett a közép-európai térség sorsára nézve. A középkori magyar állam ebben a harcban bukott el, bár mellette állt még Csehország és a Német Birodalom is, valójában néhány segédhadon kívül komolyabb segítséget nem nyújtottak. A római egyházfő is mindössze néhány zsoldost tudott biztosítani a harchoz. A magyar sereg által fejedelemnek megtett V. Radu havasalföldi vajda is megígérte a hadba szállást, de csak saját hatalmának megtartása érdekében harcolt a törökök ellen.

A katonai vereségnek számtalan oka volt, ezek közül is legtöbbnek a gyökerei évtizedekre visszamenőleg keresendők. A Mátyás királyt követő II. Ulászló hozzá nem értő kormányzása során az ország anarchia állapotába süllyedt. Az erősödő bárói csoportok megkaparintották a királyi regálékat és a vezető tisztségeket, amivel gyengítették a központi hatalmat. A hatalmaskodó urak saját vagyonukat igyekeztek minél jobban gyarapítani, s csoportjaik egymással is ellentétben álltak, gyakoriak voltak a fegyveres villongások, melyek a mohácsi vészig kitolódtak.

A nemesség görcsösen ragaszkodott előjogaihoz és nem volt hajlandó mozgatható sereg felállítására. Elhanyagolta a hadszervezetet, s a katonaság csupán rosszul szervezett bandériumokból állt, kiegészülve a közfelkeléssel, de ez még az oszmán-török hadsereg kevésbé képzett irreguláris erőivel (főleg az akindzsikkel szemben) sem tudta felvenni a harcot. Bizonyítja ezt az 1493. évi korbávföldi ütközet.

Magyarország katonai ütőképességét az 1514-es parasztháború is rontotta. A megtorló intézkedések az örökös jobbágyság kialakulását eredményezték.

A csökkenő jövedelmek és az örökös pénzhiány következtében még csak karbantartani sem tudták a végvárrendszert, amit a török hadsereg egyenként ostrom alá tudott venni, mivel a határszakaszokon is állomásoztattak mozgatható erőket, amelyek a szerb–bosnyák hódoltságból toborzott katonaságból is álltak. Ehhez társultak a hűbéres románok seregei (ebben a háborúban nem vettek részt) és a dunai és krími tatárok is, de ez utóbbiak is csak az 1540-es években vettek részt a magyarországi háborúkban.

A 15. század második felétől az Oszmán Birodalom tovább erősödött, s I. Szulejmán török szultán Nyugat-Európa meghódítását helyezte kilátásba. Az egyik nagyhatalom Franciaország Törökországgal igyekezett szövetségi viszonyt kialakítani, hogy ellenségeit a németeket és spanyolokat török fegyverekkel győzze le. Spanyolország ez időben szintén hadban állt az Oszmán Birodalommal.

Az oszmán hadigépezet megindult Magyarország meghódítására. 1526-ban a mohácsi síkon, a „magyar Rigóföldön” eldőlt az ország sorsa és elveszett a király. 

Kisebbségben volt az a csoport sajnos, amely lelkiismeretesen kezelte a háborút, másrészről törvények és a többi nemes kiváltsága is megkötötték kezüket. Egy főnemes méltósága tiltotta a paraszttal való közös vitézkedést, 1526-ban is nemcsak Báthory idegenkedett parasztokkal közösen hadba szállni.

Mindenekelőtt az volt a kérdés, milyen úton haladhat a magyarság. Szapolyai Jánosban és Habsburg Ferdinándban is csalódniuk kell, mert őket is a személyes érdekek és a gyengekezűség jellemezték.

Az emberek idővel belenyugodtak az ország jelentős területének elvesztésébe, és a megmaradt területeken próbálták a Magyar Királyságot fenntartani. Idővel helyreállt a rend és némileg lecsillapodtak a pártviszályok, ami lehetőséget adott az újrakezdésre.

A rövidebb megszakítások (békék, fegyverszünetek) ellenére a háború 1521-es kezdetétől vagy negyvenhét éven át zajlott Magyarországon a drinápolyi béke megkötéséig. Ezalatt a majdnem fél évszázad alatt ritkán tapasztalt pusztítást szenvedett el az ország, mint az addig vívott háborúkkal együttvéve. 

A trónt ezután a Habsburgok foglalták el, akiknek a német-birodalmi trón, sőt olykor a spanyol korona és több olasz és holland terület is kezükben volt, ami esélyt kínált a török visszaszorítására. Ám a Habsburgok, minden erőfeszítésük ellenére, részben a protestantizmus terjedése, részben a Német-római Birodalom széttagoltsága, illetve a francia terjeszkedés miatt, még másfél évszázadig nem voltak képesek a török kiűzésére Közép-Európából.

 

Források: Paprika Blog; wikipedia;  

Hozzászólások

dr. Nemes István

2020. 11. 04., sze - 14:25

Elnézést kérek, de a római egyházfő néhány zsoldosa pontosan 4 ezer 500 volt. Burgio pápai nuncius fogadta fel őket, 500 gyalogost küldött először Péterváradra, 4000-et pedig a mohácsi táborba. Burgio naplója, 1526. aug. 3. 105. old. Utóbbiak morva és lengyel gyalogosok voltak, az 500 péterváradi zsoldos nemzetiségét nem lehet tudni. (Orvosként több cikkem jelent meg a témában az Orvosi Hetilapban, a BBC Historyban, az Orvostörténeti és a Hadtörténeti Közleményekben is.)

Új hozzászólás