Mihalics Sándor kocsimester

Mákossüti küldte be 2019. 02. 11., h - 08:29 időpontban

Egykoron valószínűleg minden apa kötelességének tartotta, hogy megtanítsa a fiának a saját szakmáját és átadja a vállalkozását. A Mihalics családban ez a hagyomány legalább három nemzedéken át megőrződött egészen a XVIII. századtól kezdődően. A két világháború közötti időszakban Ungváron a közismert Mihalics Sándor volt az első, aki felrúgta a hagyományt, mert úgy gondolta, fiainak nem kell a hátukat görnyeszteni a kovácsműhelyben, hanem tanítókká kell válniuk. Nos, hogy mi lett ebből, Munkácson sikerült feljegyezni, ahol a mester unokái közül az egyetlen Ukrajnában maradt utód él, akit szintén Mihalics Sándornak hívnak.

 

Mihalics Sándor kocsimester

 

A legidősebb Mihalics, akiről a család tud, a szlovákiai Szobránc városkából származott. Az okmányok szerint kovácsként dolgozott Felsőremetén (Verhnyi Remeti, napjainkban Beregszászi járás) a gépgyártó üzemben. Ismert, hogy a települést az osztrák főnemesi Schönborn család alapította, egykoron vízimalom működött ott, de a gépgyárról a nyílt forrásokban nincs adat. Lehetséges, hogy ez egyszerűen grófi kovácsműhely volt, amely a malom mellett működött. De 1846-ban Mihalics Ján kovácsnak és feleségének, Kicska Zsuzsannának konkrétan ott született fiúgyermeke (a születési anyakönyvi kivonatban pontosan úgy van beírva, hogy „gyár Felsőremetén”), akit Jánosnak kereszteltek és felnőtt korában szintén kovács lett.

Sajnos, Mihalics János családjáról nem sokat lehet tudni. Még egész fiatalon Ungvárra költözött és 24 éves korában saját kovácsműhelyt nyitott, amely különböző hintófajták készítésére szakosodott. Az 1870-es esztendő a Mihalics vállalkozás létrehozásának dátumaként később újságok, magazinok és könyvek reklámhirdetéseiben bukkant fel.

A vállalat egyik reklámjában hibásan „фабрика возовъ” – kocsigyár helyett „фабрика звоновъ” – haranggyárt írtak.

De az az időszak azért is jelentős volt János életében, mert a következő évben, 1871-ben megnősült. A fiatal kovács választottja Bodnár Johanna, az ungvári gubásmester, Bodnár István lánya lett. Abban az időben azokat a mesterembereket nevezték gubásmesternek, akik juhgyapjúból felsőruházatot, gubát készítettek. Magyarország különböző régióiban a guba különbözőképpen nézett ki, de általában hasonlított a hucul gúnyára. Bodnárék római katolikusok voltak, ezért János és Johanna a római katolikus templomban esküdtek egymásnak örök hűséget. Azt nem tudjuk, hogy hány gyermeke született a házaspárnak, mert a családi visszaemlékezésekben csak egy fiúról, Sándorról maradt fenn adat.

Mihalics Sándor 1888-ban született, elvégezte az elemi iskola négy osztályát, majd a felsőfokú ipari iskolában folytatta tanulmányait (sajnos, azt nem lehet tudni, hogy melyik városban). Ő úgyszintén kovács lett, az apja műhelyében kezdett el dolgozni, melynek élére a sors iróniájának köszönhetően apjához hasonlóan 24 évesen került.

Abban az időben a kocsi- és szángyártó üzem nagyon sikeres volt, még aranyérmet is nyert az egyik ipari kiállításon. A tulajdonosát, Mihalics Jánost pedig tiszteletben álló iparosként még a városvezetésbe is beválasztották, azaz mai értelemben városi képviselő volt. 1912. november 27-én a Heti Szemle című magyar nyelvű lapban egy kisebb közlemény jelent meg az akkori Ungvárról, amelyben arról volt szó, hogy egy ungvári iparos, a városi tanács tagja, Mihalics János november 19-én az ülés alatt váratlanul meghalt szívrohamban.

Mihalics Sándor kocsimester
A Mihalics család

A 66 éves János halála váratlanul érte a családját, és óriási tragédia volt számukra. Fiának, Sándornak nem volt más választása, mint az apja vállalatának az élére állni és folytatni az általa elkezdett kocsigyártást. Akkoriban négy kovácsot alkalmaztak, Sándor velük együtt dolgozott. Amikor kitört az első világháború, és behívták az osztrák–magyar hadseregbe, a fiatal mester kénytelen volt rájuk bízni édesanyját és fiatal feleségét, Etelt. Sándor az orosz fronton harcolt, megsebesült, és sok más honfitársához hasonlóan hadifogságba került.

Akkoriban már két kisgyermek várta otthon a kovácsot: lánya, Irén és fia, Sándor, aki 1916-ban született. Amikor hazatért a fogságból, a gyerekek már felcseperedtek és csodálkoztak az eltűntnek hitt apjuk láttán. Sándor felesége számára nagy vigaszt jelentett férje hazatérése. Etel a szlovákiai Nagymihály városból származott, és ahogy az utódai sejtik, akár vérrokonságban lehetett férjével, mert az ő anyja, Mária, szintén a Mihalics vezetéknevet viselte. Igaz, Szlovákiában ez a vezetéknév annyira gyakori, hogy egyszerű egybeesés is lehetett, és előfordulhat, hogy csupán névrokonság volt a két család között.

Etel szülei, Bellasz Ján és Mihalics Mária Ungvárra költöztek és az akkori Radvánci utcában (ma Munkácsi utca) laktak. Lehetséges, hogy Mihalicsék szomszédjai voltak, mert az ő műhelyük úgyszintén a Radvánci utcában volt. Nem számít, hogyan ismerkedtek meg a fiatalok, a lényeg, hogy még az első világháború előtt összeházasodtak.

Miután Sándor hazatért a háborúból és ismét a kovácsműhelyben kezdett dolgozni, a dolgai jól alakultak. A csehszlovák éra idején a reklámokban azt írták, hogy a vállalat kocsikat, bricskákat, jukkereket és szánkókat készít a legkényesebb igényeknek megfelelően. Azt nem tudjuk, hogy akkoriban miben különbözött a kocsi a hintótól és a szekértől, de elképzelhető, hogy a szekér rakományszállításra volt, a kocsi nyitott, a hintó pedig zárt terű utasszállításra. Érdekes, hogy Sándor a megrendelőknek képet küldött a jövőbeni termékről, előzetesen egyeztetve az ügyféllel minden részletet. Szekereket és szánkókat, sőt gépkocsi-karosszériát is javított. Vállalta, hogy a megrendelést a lehető legrövidebb idő alatt teljesíti, garantálva a jó minőségű munkát és a jó anyagok felhasználását.

A csehszlovák időben Sándor személyszállítással is próbált foglalkozni. Vett egy viszonylag kicsi, de szép, modern autóbuszt, és már készítette az okmányokat az utasszállító járatok indításához szükséges engedély igényléséhez, amikor váratlan csapás érte. Nyilvánvaló, hogy akkoriban az utasszállítás nagyon versenyképes volt, mert egy napon ismeretlen tettesek egyszerűen felgyújtották Sándor autóbuszát. A drága jármű teljes egészében kiégett, és Sándort ez úgy lesújtotta, hogy elhatározta, többé nem foglalkozik ezzel az üzletággal.

A kocsik, hintók, szekerek és szánkók nem kis méretű tárgyak, ezek tárolásához nagy területre volt szükség, így Mihalicsék vállalkozásának területe természetesen hatalmas volt. Emiatt bizonyos nehézségek merültek fel a kutatások során, mert a kocsigyár hol a Radvánci utca 17. szám alatt, hol a Munkácsi utca (későbbi elnevezése) 19., majd a '40-es években a 21. szám alatt szerepel a különböző reklámokban. Az egyik említésben a szovjet éra első éveiben Mihalics Mária a Munkácsi út 23. szám alatt lakott. Ungvár város egykori telekkönyvi hivatalának levéltárában (BTI – Építészeti-tervezési iroda) való kutatás nem járt eredménnyel, mert a háború utáni első években ilyen vezetéknevű ember nem lakott sem a Munkácsi utca 17. szám alatti hosszú ház lakásaiban, sem a 19. szám alatti házban. Ami a 21. és a 23. szám alatti házakat illeti, az első ma nem létezik, a második helyén pedig a Juventusz diák szabadidő központ működik.Feltételezhető, hogy Mihalicsék háza és kovácsműhelye épp a mai Juventusz, az 1961-ben épített egykori Komszomolec filmszínház helyén volt.

Abban az időben Mihalics Sándor már nem élt, 1952-ben halt meg. Érdekes, hogy még korábban, amikor gyermekei szakmát választottak, a mester azt mondta, szeretné, ha fiai, Sándor és Tibor nem tudnák, milyen nehéz a kovácsmesterség. A második világháború végéig a család tehetősen élt, ezért Sándor ragaszkodott ahhoz, hogy fiai a tanárképzőbe felvételizzenek és köztiszteletnek örvendő tanárokká váljanak. A fiúk elvégezték a képzőt és a megye különböző falvaiba küldték őket tanítani. A legidősebb gyermek, Irén még fiatalon elhunyt, így akkoriban, amikor a második világháború véget ért, már csak a legkisebb gyermek, Mária lakott a szülőkkel.

Sajnos, az utódok nem ismerik a részleteket, hogyan vették el Mihalics Sándortól élete művét és szülei örökségét. A kocsigyárat közvetlenül a háború után államosították, a berendezéseket pedig, ahogy az utódok sejtik, Kozár Lajos szomszédos gyárába vitték, amely a háború után rögtön Pobeda (Győzelem) üzemmé alakult. Egyetlen dokumentum sem maradt fenn arról sem, hogy Sándor halálát követően kényszerítették-e Mihalics feleségét és lányát arra, hogy kiköltözzenek a házból, vagy önszántukból eladták a városnak lebontásra, és később azon a helyen épült a filmszínház.

 

Mihalics Sándor kocsimester

 

Etel és lánya, az akkor már házas Bejda Mária a közelbe, a Munkácsi utca 14. szám alá költöztek. Ott azóta is áll egy elhagyott ház betört ablakokkal, amely egykoron a Kuns családé volt. A háború után Kunsék Magyarországra települtek, itthagyva a házat az idős siketnéma Kuns Máriának. Valószínű, hogy ha nem vették volna el tőle ezt a nagy házat, a siketnéma tulajdonos 1950-ben Bejda Máriának ajándékozta volna azt. A Munkácsi utca 14. szám alatti tágas házban, ahol az udvarban fényképészet működött és az ismert fényképész, Kacsurek István élt, ott leltek menedékre a nehéz időkben Mihalicsék.

Mihalics Etel hosszú életet élt, 91 évesen halt meg. Ő sokat tudott volna mesélni arról, hogy milyen jól éltek és hirtelen hogyan veszítettek el mindent, de a szovjet időkben minden esetre igyekeztek nem emlegetni a gyereknek és unokáknak azokat a „burzsoá” időket. Minden, ami a vállalat működésével volt kapcsolatos, eltűnt a családi archívumból. Egyetlen olyan fénykép sem maradt, amelyen Mihalics Sándor kocsimester lenne látható, akinek a kocsijain Ungvár valamennyi urasága utazott.

Tetyana Literáti: Pro Zahid/
Rehó Viktória

karpataljalap.net

Új hozzászólás