Művészet

Ezzel az írással Kodály Zoltán előtt tisztelgek, de viccesen, egy képzeletbeli párbeszéd formájában - felidézve, hogy elkészítettem domborművét egykori, a nagy zeneszerzőről elnevezett, ének-zene tagozatos iskolám falára. 

A keszthelyi Pantheon egyik domborműve Fekete Istvánt ábrázolja. Ő adta nekünk Matula bácsit, Tutajost, Csikaszt és a többieket. Megszerettette velünk a természetet, a vízivilágot, nádast, berket és a falusi életet. Tucatnyi nyelvre lefordították. 10 millió könyvét adták el csak magyarul, és 14 országban szerzett rangot irodalmunknak. Jókai mellett a legolvasottabb.

A keményarcú festő, állványa előtt mered a Balatonra – inkább páráiba. Tegeződve alkuszik a Nap tűhegyes dárdáival, és csalja vásznára az elcsent orgiát. – Igazából nem a tavat festem, és nem is a Napot, hanem viadalukat, ahogy birokra kel a puha pára a magasból tüzelő fénynyalábokkal, hogy egymásba ölelkeznek, henteregnek és békülnek – szemnek, szívnek üdvére. Mindig azt festem, amit élek!

Hú, de mérges vagyok! A szigligeti Végvári vitéz mellszobrom sisakjáról letörték a csúcsdíszt. Végre aztán elkészült a pótlás. A meredek lépcsőket apasztva igyekszem fölfelé. Kezemben ragasztóval veszem célba a magasban őrködő marconát. Már messziről farkasszemmel illet a félévnyi késedelem miatt. Most önelégülten, és dicsszomjjal adom tudtára e kőfejűnek: – Mi késik, nem múlik, öreg harcos! Nem hitványul el a magyar, mint látni vélitek onnan a magasból, valahol az öregtorony, a tátikai, rezi és hegyesdi erősség felett; de még a Badacsonytól is jó messzi-messzi, a leheletnyi felhőktől miriádnyi léptékekre – csapok át, kvázi lírába.

Szegény, ha tudta volna, hogy szobrainak közel harmada az örök barbarizmusnak, és nem az örökkévalóságnak jönnek ki az öntőformákból, talán el sem indul szülőfalujából. De melyek fennmaradtak, valójában örök életűek lesznek? Hinnünk kell, hogy a mával lezárult a rossz, hogy jövőt remélhessünk műveinek. Mert elhisszük, hogy elpusztult, ami már nincs, de amit most csodálunk, arról felfoghatatlan, hogy megsemmisülhet.

Átpasszíroztam magam az élet alagútján. Átrohant velem az élet gyorsvonata. Mögöttem pöfög a fáradt gőzös a végállomáson. Négy éve szálltam le róla, és azóta jól fűtött, kipárnázott váróteremből, dehogy, elefántcsonttoronyból szemlélem a sok vakvágányt, és a még több kisiklott, fejetetejére fordult szerelvényt. Mindnek utasa voltam, és mindenről elhittem, hogy jó irányba halad.

A magyar írástörténeti és néprajzi kutatás egyik csendes szenzációja volt a veleméri Sindümúzeum állandó kiállításán néhány évvel ezelőtt bemutatott és ott azóta is megtekinthető rajzos sindük sora. Ezek közül mutatunk be néhányat a róluk készült fotógrafikák segítségével.

Megtörtént az, ami régebben elképzelhetetlen lett volna: Wass Albert filmet mutattak be Erdélyben. A funtineli boszorkány Székelyudvarhelyen debütált, a kicsi mozi teljesen megtelt. 280 jegy kelt el, és még legalább 500 ember szeretett volna bejutni a vetítésre.

Amikor a világ egyik leghíresebb, színültig telt koncerttermében a bő 5000 ülő néző mellett még vagy 500 állóhelyes hallgatja pisszenés nélkül, ahogy két magyar cigányprímás, apa (Lendvai Csócsi József) és fia (Lendvay József) Brahms egyik magyar táncának a témáját játssza uniszónóban és mégis egész másképp, miközben két zenekari bőgős halkan húzza alájuk a basszuskíséretet, azt nagyon nehéz szavakban visszaadni. 

A nyilvános események mellett számos zártkörű rendezvény is lesz, kifejezetten azzal a céllal, hogy az intézmények egyes hallgatói közelebbi munkakapcsolatba kerüljenek egymással.