<> Művészet | Hungary First

Művészet

  • Faluhelyen sosem értek rá a gyerekek unatkozni. Amellett, hogy szinte egész nap a szabadban játszottak, kötelességeik is voltak. Udvart kellett söpörni, jószágot etetni, főzni, mire a szülők a határból hazatértek.

  • Azok voltak a szép idők! Mi csináltuk a történelmet, a Dolgozók Gimnáziumának negyedikes levelezős hallgatói. Boros tanár úr történelem óráján unalom fogott el bennünket. Azt hiszem, mindenki egyetért velem, mennyire száraz dolog megjegyezni az évszámokat, mikor ki uralkodott, ki kit ölt meg, hány csata és csatavesztés volt, mikor, hol. Csupa kérdezz-felelek, illetve kérdezz, úgysem felelek-játék volt minden évközi beszámoló.

  • Lement a Tavernába, húzták az emlékei. Szeme nehezen szokta meg a sötétet. Leült ahhoz az asztalhoz, amelyik a törzshelye volt. Elgondolkodott. Akaratlanul is az elmúlt 70 év képei villantak fel előtte. Még mindig nem akarta elhinni, hogy egyedül maradt, hogy társ nélkül kell leélnie, ami még hátra van. Csak forgatta az ujján a karikagyűrűt, ami még ebben a sötétben is feltűnően csillogott. De az is lehet, hogy csak neki volt feltűnő.

  • Elhatározták, ők is átjönnek valahogy, egyesíteni kell a családot. Bár Mihály bátyámra nem számíthattak, ő Pesten élt, de Sándor bátyám, és nagyapám már eléggé bedolgozta magát Nagylócon, a paplakban, így természetes volt, hogy nagyanyámnak is lesz helye...

     

  • Vargabetűt írt az élete. Egy rövid kapcsolat után újra egyedül maradt. Nem siratta az elmúlt két évet. Szinte semmi jó nem volt ebben, csak ő hitte, hogy jó lesz. Nem lett!

  • Az utóbb se derült ki, hogyan szivárgott ki a törvényjavaslat tervezete. A kormánypártok természetesen az ellenzéket gyanúsították, az ellenzék pedig - szintén természetesen - a kormánypártokat vádolta azzal, hogy szándékosan szivárogtattak. Amíg ezen remekül elvitatkozgattak a rendelkezésre álló fórumokon és persze, távirányítással, megszokott és jól bevált sameszeiken keresztül, a sajtóban is, addig, úgy nagyjából a kutya se olvasta el a meglehetősen hiányos dokumentumokat.

  • Ezzel az írással Kodály Zoltán előtt tisztelgek, de viccesen, egy képzeletbeli párbeszéd formájában - felidézve, hogy elkészítettem domborművét egykori, a nagy zeneszerzőről elnevezett, ének-zene tagozatos iskolám falára. 

     

  • A keszthelyi Pantheon egyik domborműve Fekete Istvánt ábrázolja. Ő adta nekünk Matula bácsit, Tutajost, Csikaszt és a többieket. Megszerettette velünk a természetet, a vízivilágot, nádast, berket és a falusi életet. Tucatnyi nyelvre lefordították. 10 millió könyvét adták el csak magyarul, és 14 országban szerzett rangot irodalmunknak. Jókai mellett a legolvasottabb.

  • A keményarcú festő, állványa előtt mered a Balatonra – inkább páráiba. Tegeződve alkuszik a Nap tűhegyes dárdáival, és csalja vásznára az elcsent orgiát. – Igazából nem a tavat festem, és nem is a Napot, hanem viadalukat, ahogy birokra kel a puha pára a magasból tüzelő fénynyalábokkal, hogy egymásba ölelkeznek, henteregnek és békülnek – szemnek, szívnek üdvére. Mindig azt festem, amit élek!

  • Hú, de mérges vagyok! A szigligeti Végvári vitéz mellszobrom sisakjáról letörték a csúcsdíszt. Végre aztán elkészült a pótlás. A meredek lépcsőket apasztva igyekszem fölfelé. Kezemben ragasztóval veszem célba a magasban őrködő marconát. Már messziről farkasszemmel illet a félévnyi késedelem miatt. Most önelégülten, és dicsszomjjal adom tudtára e kőfejűnek: – Mi késik, nem múlik, öreg harcos! Nem hitványul el a magyar, mint látni vélitek onnan a magasból, valahol az öregtorony, a tátikai, rezi és hegyesdi erősség felett; de még a Badacsonytól is jó messzi-messzi, a leheletnyi felhőktől miriádnyi léptékekre – csapok át, kvázi lírába.