Winston Churchill
Az első hullámban érkező gépek „jelzőfényként” foszforbombákat dobtak a városra. A megfékezhetetlen tűzvihar kétségkívül kiváló „jelzőfény” volt később támadó repülőgépek számára. A mindenütt fellángoló tüzek, a felszabaduló mérges gázok, az elviselhetetlen hőség több áldozatot szedtek, mint a hagyományos robbanóbombák...
1944. október 9-én késő este, a Kreml egyik termében Winston Churchill és Joszif Visszarionovics Sztálin együtt üldögéltek. Tán kicsit iszogattak is… Hiszen egyikük sem vetette meg a „jóféle erőset…” És néhány pillanat alatt befolyási övezetekre osztották fel Európa egyik felét… A források szerint nagyjából ilyesmi hangzott el...
Gyakran mondogatják, hogy a politika az alkuk, trükkök, megegyezések és néha bizony az átverések világa. Talán tényleg így van. Nem tudom, nem vagyok politikus, még a közeli ismerőseim között sincsenek ezzel foglalkozó hölgyek, urak. Azt is emlegetik, hogy aki erre a pályára lép, az „eladja a lelkét az ördögnek”, mert nagyon nehéz egy ilyen kemény zűrzavaros világban megmaradni igazi úriembernek. Már maga a kifejezés is kezd kimenni a divatból, lassan kiüresedik, megváltozik jelentése...
1939. augusztus 23-án kötötték meg a Molotov-Ribbentrop paktumot, azaz az egyezséget, amelyben két ország politikusai, két totalitárius diktatúra vezetői - minden külön értesítés helyett és nélkül - érdekszférákra osztják fel Európa középső, keleti részeit. Természetesen mindazon országok és nemzetek feje felett döntve, akikre az egyezmény vonatkozott. De hát ez már csak így szokás, diktátorok között. Meghozzák a döntéseiket, megkötik az egyezményeiket, az embereknek meg – akik mindezen döntések, egyezmények következményeit viselik – coki és kuss, esetleg, „Lábhoz, igazodj!” A diktatúrák már csak ilyenek...