<> Szobrok | Hungary First

Szobrok

  • Sok helyen jártam a világon, de talán két alkalommal láttam könnyűzenei előadókról domborművet, nem hogy szobrot. A zene, a sláger, a könnyű műfaj, élvezetes, nagy dolog. Szívünkhöz szól, olykor értelmünkhöz. Kivet a köznapokból, álmos hétfőből vidám szombat estét csinál. Kit a muzsika meghatároz, annak mákony e tudatmódosító szer. Örömmel, felszabadultsággal és életigenléssel ajándékoz. Dallamok, melódiák, szárnyat adnak fantáziánknak, oda is eljuthatunk, ahol még nem voltunk.

  • Szép, mutatós, bronzozott szoborcsoportot készítettem. Nagy figurákkal, népi motívumokkal díszített bölcsővel, ablakon bekukucskáló szamárral, térdepelve imádkozó kisfiúval, termetes, közel méternyi háromkirállyal. Igyekeztem az ünnephez méltó cizellálással, a részletek alapos kidolgozásával felnőni a feladathoz.

  • Hú, de mérges vagyok! A szigligeti Végvári vitéz mellszobrom sisakjáról letörték a csúcsdíszt. Végre aztán elkészült a pótlás. A meredek lépcsőket apasztva igyekszem fölfelé. Kezemben ragasztóval veszem célba a magasban őrködő marconát. Már messziről farkasszemmel illet a félévnyi késedelem miatt. Most önelégülten, és dicsszomjjal adom tudtára e kőfejűnek: – Mi késik, nem múlik, öreg harcos! Nem hitványul el a magyar, mint látni vélitek onnan a magasból, valahol az öregtorony, a tátikai, rezi és hegyesdi erősség felett; de még a Badacsonytól is jó messzi-messzi, a leheletnyi felhőktől miriádnyi léptékekre – csapok át, kvázi lírába.

  • A felvidéki Fülekre készítettem ajándék domborművet, II. Koháry István várkapitányról. Szívesen fogadták! Az öregtorony falára került Stefánként, majd magyarul is: Istvánként. Régi barátommal, volt évfolyamtársammal, Sunyilóval hagytuk magunk után a koszlott, árván hagyott egykori vámházat a határon. Szállást is felajánlottak az ünnepség után, így jó helybeli sörre, és sztrapacskára is izzítottunk. Sokan eljöttek.

  • Szegény, ha tudta volna, hogy szobrainak közel harmada az örök barbarizmusnak, és nem az örökkévalóságnak jönnek ki az öntőformákból, talán el sem indul szülőfalujából. De melyek fennmaradtak, valójában örök életűek lesznek? Hinnünk kell, hogy a mával lezárult a rossz, hogy jövőt remélhessünk műveinek. Mert elhisszük, hogy elpusztult, ami már nincs, de amit most csodálunk, arról felfoghatatlan, hogy megsemmisülhet.