84 esztendeje, 1937. december 3-án a balatonszárszói vasútállomáson egy tehervonat kerekei alá került József Attila, Baumgarten- és posztumusz Kossuth-díjas magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Az élet kegyetlen volt vele, hiszen félárva gyermekként ifjúsága tele volt lemondással és brutalitással, felnőttként pedig szembesülnie kellett a meg nem értéssel. Öngyilkosságra utaló tragikus halálának pontos körülményeit azóta sem sikerült tisztázni.
December 2-án a Szép Szó vezérkarának társaságában töltötte napját, Szárszón felkereste őt Ignotus Pál, Remenyik Zsigmond és Fejtő Ferenc, akik jó hírrel szolgáltak: januártól lektori állást szereztek neki a Pantheonnál, sőt felmerült az is, hogy újra beáll a Szép Szó szerkesztőinek sorába, ezen felül pedig elmondták neki, hogy kilátásban van egy új kötetének megjelenése is a Cserépfalvinál. Azonnal indult volna a csapattal Pestre, ám nem volt már számára hely az autóban. Nem igazán felbecsülvén, hogy a költő milyen rossz állapotban van, az egyik utas kinyitotta a kocsi ajtaját és azt mondta, „Látod Attila, itt még egy kutya sem férne el.” A tréfásnak szánt megjegyzés mélyen szíven ütötte a beteg embert, aki bizonyítani óhajtotta ismerősei előtt, hogy nincs is semmi baja, sőt még nősülést is tervez.
December 3-án reggel fordításhoz készülődött, délelőtt heverészett, jó étvággyal elfogyasztotta az ebédet, majd újságot olvasott. Délután lediktált egy levelet Etel nővére ügyvédjének. Mintegy másfél órával a tragikus esemény előtt Jolánnal krumplit vásároltak, mivel azonban József Attila cipekedni nem tudott, „jó gyermekként” megfogadta, hogy erősíteni fogja izmait, ezután jókedvűen sétálni indult.
Már estefelé járt, amikor a balatonszárszói vasútállomáson átbújt a sorompó alatt, majd megpróbált átcsúszni a 19 óra 36 perckor továbbinduló 1284. számú tehervonat – amelynek érkezése amúgy nem volt feltüntetve a menetrendben, csak a vasutasok rendelkeztek róla információval – 15. és 16. kocsijai között. A szerelvény azonban elindult, a kocsikat összekötő csavarkapocs súlyos ütést mért József Attila fejére, koponyáját bezúzta, s emiatt a költő a sínek közé zuhant, a vonat a jobb karját leszakította. Amennyiben igaz az, hogy a csavarkapocs ütötte meg a költő koponyáját, és ettől zuhant a kerekek alá, úgy görnyedt helyzetben lehetett. Valószínűleg dekoncentrált is volt, ugyanis a szerelvény vagonjai nem egyszerre indulnak el, tehát minél hátrább van egy kocsi, annál később lendül mozgásba. Ha a költő az első zajra felfigyel és a földre veti magát, akkor nagy valószínűséggel túléli a szituációt a jelentős tengelymagasság miatt. Tehát a hátrább lévő vagonok áthaladnak fölötte. Persze, amennyiben volt benne szedatívum, a reakcióideje még inkább le lehetett lassulva.
Egyes vélemények szerint viszont öngyilkos lett, amit mások vitatnak, a kérdés a mai napig eldöntetlen, de nem is szükséges eldönteni tekintettel a költő állapotára, súlyos pszichiátriai betegségére. Legalább annyit meg lehet állapítani, hogy még ha József Attila nem is akart volna öngyilkos lenni, tudván-tudva vállalta, ignorálta a veszélyt, tehát felkínálta magát a halálnak. Garamvölgyi László és Kéri Edit többek között MÁV jelentések, csendőrségi jegyzőkönyv és helyszínrajzon alapuló kutatásai a balesetet támasztják alá, de olyan balesetről kell beszélnünk, amelyben az áldozat vétkes felelőtlenséget mutatott. Akár villanyvonat, akár gőzmozdony vontatta a szerelvényt, bizonyos, hogy a mozdony működésben volt, a költőnek tudnia kellett, hogy a vonat bármelyik pillanatban elindulhat. A napi előzmények ismeretében a költő idegileg mániákó-fázisban lehetett, tehát kockáztatott, amikor a kocsik közé bújt, bátornak hitte vagy akarta tudni magát.
Ezzel szemben Tverdota György a költő születésének 100. évfordulójára megjelentetett Költőnk és kora című könyvében ezt írja: „Ne legyen kétségünk arra nézve, hogy József Attila tudatosan választotta a halált. Világos időszakaiban, mert hiszen a tudatzavar csak részlegesen uralkodott elméjén, a tőle megszokott alapossággal és pontossággal konstatálta, hogy gyógyíthatatlan. Világosan látta esélyeit: ha tovább él, hátralevő éveit eltompított állapotban, elmegyógyintézetben kell letöltenie. Ezért az egyetlen megoldást választotta, amelyet ilyen esetben választani lehet: az öngyilkosságot. 1937. december 3-án este a balatonszárszói állomáson önként vetett véget életének.” Tverdota György megállapításával szemben igenis lehet kétségünk. Arra kell gondolni, hogy különböző, részben ideológiai okoknál fogva egyeseknek egyenesen érdekükben állt, hogy a költő halálát öngyilkosságnak állítsák be, mások közelíteni igyekeztek az objektív igazsághoz. Akárhogy is, József Attila élete tragikus volt, de nem tekinthető a „rendszer” mártírjának, akit belehajszoltak az öngyilkosságba.
A balatonszárszói televíziótól Vígh Magdolna 1995-ben interjút készített Budavári János szemtanúval, aki annak idején látta a balesetet. Ő a következőket nyilatkozta a tragédiáról: „Á, nem úgy volt, hogy a vonat alá vetette magát! Ez egy gyorstehervonat volt… Hogy aztán tudta-e, hogy indulóban van… Előbb átbújt a sorompó alatt, és bement a két vagon közé. Azt a hosszú kabátját elkapta a kerék, három-négy fordítást csinált vele, megroncsolta a fejét, utána megállt.”
A halotthoz lóháton érkezett egy körorvos, dr. Csapláros Imre, hogy megállapítsa a halál közvetlen okát és beálltát. Szántó Judit ugyanerről ír: „A vonat a lakástól 2 perc! Mire elindultak volna körülnézni a kertben vagy az uccán (vonatra nem gondoltak, mert ebben az időben nemigen jár erre más, mint lassú tehervonat), már jöttek is a kíméletesek tudatni, hogy mint történt a tragédia. Két gyerek látta: négy percig állt az állomáson a tehervonat. A leeresztett sorompó előtt járt idegesen Attilácska szegény, majd mikor a vonat elindult, átbújt, letérdelt a sínek elé, két kezét előre téve a sínekre (…).”
Csak halála után kezdődött igazi ismertsége, általános közönségsikere, de életével, művészetével igazán csak a szocializmus idején kezdtek foglalkozni. Az alaphangot valószínűleg Révai József tanulmánya adta meg, aki felállította azt a tételt, hogy Petőfitől Ady Endrén át József Attiláig egyenes sor vezet ideológiailag és hozzájuk, forradalmiságukhoz kell mérni minden más magyar költő teljesítményét, társadalmi elkötelezettségük modellt jelent és követendő példa.
Utolsó verse szinte a búcsúzás hangján szólal meg: Ime, hát megleltem hazámat (1937. november, részlet):
„Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet…”
(...)
„Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.”
József Attila a "rendszerváltáshoz" közeledve kezdett kultusz-költővé válni, a bontakozó ellenzék és az állami kulturpolitika is magáénak tekintette, verseit mind többen zenésítették meg, mintegy "beat-esítették". József Attila utóéletére többek között jellemző, hogy a nemzet vezető színészének tekintett Latinovits Zoltán Balatonszemesen hasonló módon halt szörnyet, mint ahogy a költő, másrészt, hogy szobrát, amely közvetlenül az Országház épülete mellett állt, áthelyezték a Parlament Duna felé eső frontja előtt húzódó lépcsősorra.
A költőt először Balatonszárszón református szertartás szerint temették el 1937. december 5-én, majd 1942-ben a budapesti Kerepesi úti temető 35. parcellájába kerültek hamvai, illetve 1959-ben áthelyezték a Munkásmozgalmi Pantheonba, 1994-ben került vissza korábbi nyughelyére, a Mama mellé.
Wikipédiából szerkesztve.
Új hozzászólás