Szent István király 1031-ben fiának, Szent Imrének a korai halála után „a nagyon keserves fájdalomtól elkeseredve súlyos betegségbe esett, sok nap múltán is csak alig tért vissza életereje, régi egészsége pedig soha többé nem állt helyre”. De Szent István ekkor nemcsak saját testi és lelki fájdalmával küzdött. A Képes Krónika szerint a királyt nemcsak fiának elvesztése és saját betegsége kínozta, de a magyar nemzet jövendő sorsa feletti aggodalom is. Szent István ekkor még nem tudta, hogy fia halála csak a kezdete azoknak a megpróbáltatásoknak, melyek élete utolsó éveit majd elviselhetetlen fájdalommal és szenvedéssel terhelik meg. A király, aki ekkoriban nem lehetett sokkal több ötven esztendősnél, fia halála után mintha hirtelen évtizedeket öregedett volna. Ahogy a Krónikában olvashatjuk: „A lábfájás is kínozta, szomorkodott, jajgatott, kiváltképpen azért, mert rokonai közül egyetlenegyet sem talált alkalmasnak arra, hogy az ő halála után az országot Krisztus hitében megtartsa.” (Képes Krónika, 69.) Vagyis Szent István sem az unokatestvérét, Vazult, sem nővérének fiát, Orseolo Pétert nem tartotta alkalmasnak arra, hogy művét, a keresztény magyar királyságot továbbvigyék. Az ország „Krisztus hitében” való megtartásához ugyanis nem elegendő az, hogy a trónörökös névleg keresztény legyen, ahhoz jóval több kell. A keresztvíz és az egyházi szertartások még senkit nem tesznek alkalmassá arra, hogy Isten földi képmásaként, magyar királyként uralkodjon, mert ahhoz alázat és szeretet szükségeltetik. Ezt Szent István nagyon jól tudta. Ezért volt alkalmatlan a trónra Vazul, és ezért volt alkalmatlan Orseolo Péter. Úgy tűnik, hogy Szent István másik nagybátyjának, Szár Lászlónak a fiai, András, Béla és Levente ekkor még nem jöttek szóba a trón várományosaiként. István hosszas vívódás után végül úgy döntött, hogy az öröklés rendje szerint következő trónörököst, Vazult teszi meg utódjának. Ekkor István már nagyon súlyos állapotban volt. A Képes Krónikában a következőket olvashatjuk erről:
„Közben testi ereje kezdte elhagyni, s érezvén, hogy súlyos bágyadtság nyomja, sietve elküldte követként Budát, Egiruth fiát, hozza ki a nyitrai börtönből nagybátyja fiát, Vazult – akit ifjúi könnyelműsége és meggondolatlansága miatt záratott el a király, hogy megjavuljon -, és vezesse hozzá, hogy mielőtt meghal, királlyá tegye.” (Képes Krónika, 69.)
A Krónikában az egyértelmű igazságot olvashatjuk Szent István szándékait illetően. Ám volt valaki a királyi udvarban, aki bármire képes volt azért, hogy saját terveit - akár a király szándékai ellenében is -, megvalósítsa. Erről a következőket olvashatjuk:
„Meghallván ezt Keisla (Gizella) királyné, tanácskozott Budával, ezzel a gonosz emberrel, és nagy sietve elküldte Sebus (Sebes) nevű követét, ennek a Budának a fiát abba a börtönbe, amelyben Vazult őrizték. Sebus tehát megelőzte a király követét, kiszúrta Vazul szemét, fülkagylóiba ólmot öntött – és Bohemiába (Csehországba) menekült.” (Képes Krónika, 69.)
Nem tudjuk, hogy mi volt az, ami miatt István elzáratta Vazult, de a források alapján arra lehet következtetni, hogy István nem börtönbe, hanem sokkal inkább egy kolostorba küldte rokonát. Másképpen nem magyarázható, hogy Gizella királyné követe oly könnyen bejuthatott Vazulhoz és a merényletet elkövethette. Valószínű, hogy a merénylő a Nyitrához közeli zobori bencés apátságban találta meg Vazult, ám arról sajnos nem olvashatunk a Krónikában, hogy mi volt az, ami miatt István a szerzetesek gondjaira bízta őt. Nem tudhatjuk, hogy miben nyilvánult meg Vazul „ifjúi könnyelműsége és meggondolatlansága”. Figyelemre méltó, hogy a történetben két Buda jelenik meg: az egyik Szent István követe, Egiruth fia, a másik Gizella királyné bizalmasa, aki egy „gonosz ember”. Ez a részlet figyelmeztet minket arra, hogy a Krónika által „Gizella királynénak” nevezett személy sem egyértelműen azonosítható Szent István feleségével, a bajor Gizellával. Neki ugyanis semmi oka nem volt arra, hogy Vazul trónöröklését megakadályozza. Ugyanakkor ebben az időben tartózkodott a királyi udvarban egy másik „Gizella királyné” is, akinek nagyon is érdekében állt, hogy Vazult uralkodásra alkalmatlanná tegye. Amikor hivatalos történetírásunk a krónikák egyértelmű és részletekbe menő tudósítását elvetve, teljesen alaptalanul és önkényesen Szent Istvánt vádolja meg ezzel a velejéig erkölcstelen, aljas gaztettel, akkor mindezt arra hivatkozva teszi, hogy Szent István feleségének nem állt érdekében Vazul megnyomorítása. Valóban nem. De akkor ki volt az a bizonyos „Gizella királyné”, aki úgy gondolta, hogy saját érdekeinek megvalósítása érdekében bármilyen eszköz megengedett? Egyáltalán honnan származott az a szellemiség, mely hatalmi kérdések megoldásában a trónörökös megcsonkításának, illetve megvakításának módszerét is megengedhetőnek tartja?
A következő alkalommal ezt a kérdést is meg fogjuk vizsgálni.
Vazul megvakítása II. rész – A merénylet háttere és következményei
A borítóképen Szent Imre halála és Vazul megvakítása. (A Képes Krónika miniatúrája, XIV. század)
Új hozzászólás