Bár drága szüleimtől és kiváló tanáraimtól nagyszerű nevelést kaptam, de ez nebuló koromban nemigen látszott meg rajtam. Töredelmesen beismerhetem, hogy később se nagyon…
Pedig mindent megtettek az érdekemben. Kezdődött mindjárt azzal, hogy feltűnően fiatalon, a megkérdezésem nélkül beírattak az iskolába, holmi tankötelezettségre hivatkozva. Nem különösebben reklamáltam, alapjában véve tetszett a dolog, hogy nagy fiú leszek, aki iskolába jár. Tanulhatok mindenféle érdekes dolgot, meg lesznek ott más gyerekek is, akikkel majd játszhatok. Sajnálatos módon, elég hamar kiderült, hogy nem pont ilyen lovat akartam.
A játékra viszonylag kevés idő jutott és az is inkább verekedéssel ment el, mert az a sok ütődött nem nagyon értette, hogy mi az ábra. Járatlan lévén a világ dolgaiban, akkor még úgy véltem, csattanós érvekkel meg tudom győzni őket, de ez nem nagyon ment. Pedig rendesen igyekeztem…
Akárcsak az órákon. Figyeltem, még akkor is ha teljesen érdektelen és unalmas dolgokról volt szó, például arról, hogyan kell elszámolni húszig. Azt nem igazán értettem, hogy miét pont húszig kell, mikor én simán el tudtam számolni százig is, sőt akár tovább is ha kellett, de az sokáig tartott. Akárcsak némelyik kollégának eljutnia az ominózus húszig.
És amikor negyvenhetedszer hallottam ugyanazt az órán, már kezdett kissé untatni. Ilyenkor más szórakozás után néztem. Mivel gombfocizni nem lehetett – pár játékosomat már az első héten elkobozták és csak a mamámnak adták vissza, amiért rendesen megkaptam a magamét –, hogy valamivel elüssem a múló időt, történeteket kezdtem kitalálni.
Először csak magamról – akkoriban úgy tartottam: a világ legfontosabb személyéről –, aztán az osztálytársakról, tanító nénikről és bácsikról. Ez még talán nem is lett volna akkora probléma. A gondok ott kezdődtek, hogy ezeket a sztorikat minden érdek nélkül el is kezdtem előadni a szünetekben. Hallgatóságom mindig volt, mert az elbeszéléseim általában mulatságosra sikeredtek. Naná! Elég poént csentem el más mesékből és filmekből, hogy szórakoztatóak legyenek.
Némelyik kolléga persze megorrolt, hogy miket hordok én itt össze róla, és mint fent, jöhetett a bunyó. Így lett kimondottan rossz hírem, mint hazudós és verekedős fráternek, aki nem röstell még a tanítóiról is olyanokat mondani, hogy...
Abból baj lett. Az egyik szünetben fülön fogott egyik tanárunk, aki politechnika című gyakorlati foglalkozást oktatta a nagyobbaknak, hogy miket hordok én itt össze az ő vadászkalandjairól, amikor még életében nem járt vadászati célzattal az erdőben. Töredelmesen beismertem, hogy az ujjamból szoptam az egészet, az ihletet az adta, hogy olyasféle kalapot hordott, mint a Matula bácsi a Tüskevár című filmsorozatban. Annak meg volt puskája is, meg lőni is tudott. A kalap alapján tutinak véltem, hogy ő is profi ebben a szakmában .
A tanár úr remekül mulatott a vallomásomon. Aztán szép türelmesen elmagyarázta, hogy azzal semmi gond, ha történeteket találok ki, de ha lehet, ezt ne valós személyekről tegyem. Mert azoknak esetleg ez kellemetlen lehet. És ha már ilyen mesélhetnékem van, jelentkezzek a rendes évi mesemondó versenyre, amit minden évben megrendeznek a suliban.
Nem szaporítom tovább a szót. Jelentkeztem. Meg is nyertük a legrégibb és legjobb cimborámmal egyetemben. Ő már akkor is sokkal jobb előadó volt nálam, de én viszont annyi tömény marhaságot hordtam össze, hogy győztesnek hoztak ki mindkettőnket. Megjegyzés: azóta se tudok megszabadulni a fickótól. Meg a történetmeséléstől sem.
A borítóképen 1949. Budapest XIV. Hermina út 23. Általános Iskola. Tanárnő és jelentkező gyerekek./Fotó adományozó: Kovács Márton Ernő/Fortepan 33114.
Új hozzászólás