Amióta világ a világ, mindig is léteztek gyanús elemek. Legfeljebb az okok változtak időnként, hogy mitől és miért gyanús valaki. Vagy még azok se nagyon. A lényeg biztosan nem: mindenki gyanús, aki kicsit is különbözik a megszokottól, az elvárttól. Amennyire tudom, a történelem során világ valamennyi rendszerében léteztek gyanús elemek. Ezek gyakran egészen ártatlan, esetleg - a külső szemlélő számára komikus – okokból váltak gyanússá. És mindig akadt derék polgártárs, aki lecsapott a gyanús elemekre!
Határozottan emlékszem, hogy először valamikor 14 éves korom táján tituláltak „gyanús elemnek”, utoljára meg néhány napja. Nagyjából ugyanazért. Nem tudom mikor vettem a fejembe, hogy azt gondolom, mondom, esetleg írom, amit én akarok. Az viszont biztos, hogy ezt teszem kamaszkorom óta. Folyton gyanús is vagyok. Csak a „szempontok” változtak.
Mert szempontok azok mindig voltak. Például annak az úriembernek is voltak szempontjai, aki elzavart minket – nyolcadikosok voltunk akkoriban – a János-hegyi kilátótól, mert a Bibliát olvastuk. Hangosan!
Az marhára nem érdekelte a tagot, hogy tisztán tudományos szempontól, az Ezékiel könyvében leírt, lehetséges, ufókkal való találkozást elemezgettük éppen, amelyről J. S. Blumrich a NASA egyik volt mérnöke írt. A cikket a témáról a talán a Galaktikában olvastuk. Kamaszos fantáziánkat persze alaposan megragadta az írás, akkoriban nem tengtek túl felénk az ufókról szóló sztorik.
Az illető, akiről sosem derült ki, hogy tulajdonképpen ki is volt, közölte velünk: nem tűrheti, hogy mindenféle gyanús, hosszú hajú alakok itt „vallásoskodjanak”. Hiába próbáltunk magyarázkodni, semmire se mentünk vele. Mit tehettünk, kölykök voltunk még, elhúztunk onnan.
És ez csak az első eset volt az események hosszú sorában. Egy másik emlékezetes eset a seregben történt. Közvetlenül a bevonulás után, de már a laktanyában - még a felszerelést se kaptuk meg – volt egy fejtágító. A végén mindenféle kérdéseket tettek fel:
Kinek dolgozik valamelyik közvetlen rokona külföldön?
Jelentkeztem.
Mindjárt érdekelte őket, ki, hol és mit csinál. Mondtam, hogy apám egy közel-keleti országban dolgozik valami építkezésen. Az adott ország akkori vezetője kifejezetten „cuki fiúnak” számított felénk, de azért elég görbén néztek rám.
Jött a következő lényeges kérdés: Ki szokott idegen ország nagykövetségére rendszeresen járni és mit csinál ott?
Én, a marha, megint jelentkeztem: X ország nagykövetségére, a könyvtárba. Nagy, nyugati országról volt szó. A görbe nézés úgy fokozódott, mint nemzetközi helyzet A tanú című filmben.
Aztán a kis naiv, aki voltam, rendesen meglepődött hogy levitték egy szobába – mint később kiderült, a politikai tisztébe – ahol egy egyenruhás és egy civil ruhás úriember – azaz, akkor még elvtárs - vagy két órán át faggatott lelkesen mindenféléről. A legtöbb kérdésre csak abszolút zöldségeket tudtam felelni, nem is jutottunk valami sokra egymással.
De legalább megtanultam: nem kell jártatni a pofámat. A seregben az ilyesmi határozottan ártalmas volt az újonc lelki békéjére. Talán másutt is...
Ahogy elnézem, azóta eltelt némi idő, változtak a szelek – olykor a rendszer – is. Egy valami azonban biztosan maradt, mintha bebetonozták volna : én, mint gyanús elem.
A minap szegezte nekem a kérdést valaki, mit akarok elérni azzal, hogy mindenféléket firkálok holmi közösségi oldalakra. Ez neki nagyon gyanús. És ne tegyem, mert sokat ártok vele.
Arról nem tájékoztatott, hogy kinek és mit, csak jelentőségteljes célzásokat tett a bokámra. Úgy vélte: megüthetem… Megnyugtattam: ez még a kisebbik gond. De a fejem is szét szoktam verni mindenféle falakon...
A borítóképen 1976. Dombóvár, Hunyadi tér, háttérben a Napsugár Áruház. Épp igazoltatnak egy "gyanús elemet".../Fotó adományozó: Magyar Rendőr/Fortepan 66205.
Új hozzászólás