Minden ellenkező híreszteléssel szemben, határozottan kijelenthetem, hogy mi is voltunk fiatalok. Úgy sejtem, egyes hátulgombolós polgártársak számára hihetetlen ez a tény, pedig csakugyan így történt. Az olykor ősz hölgyek s urak se rögtön ráncosan kezdték a pályafutásukat.
Továbbmegyek, így, a hatvanon túl, sem érzem öregnek magam. Egyszerűen csak hosszabb ideje vagyok fiatal, több dologra emlékszem, mint a kevésbé éltes naplopók. Ez néha igen előnyös, máskor meg kifejezetten hátrányos. Mert el sem hiszik, amit olykor a régmúltról mesélek, mikor még nekem állt a zászló a mohácsi csatában. Mondjuk, el is buktuk rendesen azt az ütközetet...
Nincs azzal semmi baj, hogy mindenki maga dönti el, hogy kinek és mit hisz el. Csak azon szoktam meglepődni, mikor bárki által simán ellenőrizhető tényekről állítják, hogy azok légből kapott marhaságok, viszont teljesen fals dumákra rábólintanak: igen, ez így történt. Jó, persze én is tévedhetek, sok szenilisedő kor- és kórtársammal ellentétben, nem hiszem tévedhetetlennek magam.
Még az is rendben van, hogy ugyanarra a dologra nem mindenki emlékszik egyformán, de feldereng például egy hajdani tavasz, amikor határozottan úgy véltem, hogy az enyém a világ. Az idő klassz volt és a leány, akivel egy parkban ültem egy padon, szép és okos. Annyira, hogy nem is igazán értettem, hogy állhat le egy ilyen közismert csirkefogóval, akinek nem csak a frizurája, de még a szeme sem áll jól. Akkor igen boldog ember voltam… Később persze sürgősen revideáltam ezt az ostoba érzést, mert mit keresne egy boldog ember ebben a szomorú árnyékvilágban? Sürgősen pályát változtattam és inkább vidám lettem. Mert a boldogság nem mindig adatik meg, de röhögni mindig lehet.
Akár olyasmin is, amin sírni kéne, de férfiembernek nem állnak valami jól a könnyek, legalábbis hajdan én még így tanultam. Mivel viszonylag jó tanuló voltam, valahogy el is vesztettem a képességem a sírásra, nem tudom mikor, még kis srác koromban. Nagyjából akkor, mikor a panaszkodásra való hajlamot magam mögött hagytam. Mert panaszkodni szép, panaszkodni kó, de baromi unalmas. Legalábbis a hallgatóság számára…
Jó, nem mondom, néha elpötyögheti a dolgozó a bánatát valamely bizalmasának, de folyton ezzel traktálni mindenki?! Balgaság. Ez akkor tűnt fel – szintén jó régen – mikor elkezdtem odafigyelni másokra, meghallgatni őket. Eleinte nagyon meglepődtem, hogy akadnak e világon nálam nyomorultabb emberek is, aztán egészen beleszoktam, hogy sokakhoz képest milyen jó is nekem. És ahogy elnézem, ez már így is marad, amíg nevetni tudok azokon a „katasztrófákon”, amelyek érnek jártamban-keltemben.
Csak egy dolgot nem voltam képes sosem begyakorolni: hogyan illene viselkednem a koromnak megfelelően. Igaz, még sosem voltam épp annyi, amennyi épp vagyok.
A borítóképen fiatalok 1978-ból. /Fotó adományozó: Gothár Péter/Fortepan 21666.
Új hozzászólás